Egy ágyban az ellenséggel

𝓉𝒾𝓏𝑒𝒹𝒾𝓀

Javier

pokolba az elvekkel

- Te meg mit csinálsz? – Nora idegesen rontott be a szobámba. Eredetileg csak ellenőrizni jött volna, ám az utóbbi három napban jobban aggódott értem, mint egy parázós anyuka.

- Dolgom van, az élet nem áll meg. – húztam fel a szemöldökömet, miközben a szekrényemhez csoszogtam, hogy keressek egy pólót.

- Javier, az ég szerelmére, ne viccelj már! Alig három napja operáltam ki belőled egy golyót. Ha a seb felszakad, el is fertőződhet. Ráadásul megmondanád, mégis hová mész, amikor mozogni alig bírsz? – vágta hirtelen csípőre a kezét, és megtorpant a szoba közepén. Mulatságos volt, hogy alig volt köztünk tíz év, mégis úgy viselkedett velem, mintha az anyám lett volna. Pedig sokkal inkább volt testvér. Sokat köszönhetett az apámnak, aki kimenekítette őt az erőszakos és játékfüggő apja markából, majd mindent megtett, hogy Nora követhesse az álmát. Orvos akart lenni, segíteni akart másokon, és ezért kőkeményen meg is dolgozott. Mellette pedig minket sem felejtett el.

Noha most határozottan díjaztam volna, ha elfelejt és hagy menni a dolgomra.

- Tudtad, hogy a túlzott aggódás gyomorfekélyt okoz? – pillantottam rá pimaszul, egy kicsit mindenképpen húzni akartam őt.

- Ne viccelődj már, kérlek! Tudod, hogy megijedtem? Megszoktam már, hogy valamelyikőtöket mindig össze kell varrni, vagy ki kell tisztítani egy sebet, de te majdnem meghaltál, ott a kezeim között. Elképzelésed sincs, mit éltünk át. – sóhajtott nagyot, és bár mindig erősnek mutatkozott, most először láttam rajta azt, hogy kis híján elsírja magát, úgyhogy elé léptem, és jó szorosan magamhoz öleltem. Sokkal tartoztam neki.

- Ne haragudj. Igazad van.

- Luna nem veszítheti el a bátyját. – nézett rám könnyes tekintettel. – Már csak te maradtál neki, Javier.

- Ehhez képest az utóbbi pár napban felém sem nézett. – engedtem el Norát, aztán folytattam azt, amit elkezdtem. Az egész oldalam égett, ahogy megemeltem a karom, és átcseréltem a pólómat. Nem kellemes érzés, ha az embert céltáblának használják.

- Ismered. Megrázkódtatás érte, ilyenkor mindig befordul. Nem beszélve arról, hogy magát hibáztatja.

- Nem az ő hibája volt. – morogtam. – Ez egyszer én nem gondolkodtam tisztán, de ez többet nem fordul elő. – indultam el az ajtó felé. Sok dolog volt még, amit el kellett intéznem, és bár tudtam, hogy a többiek a kezükben tartják a helyzetet, attól még jobban szerettem, ha én is a részese vagyok. Már csak azért is, mert valakinek egyben kellett tartani ezt a szarból felépített várat. Még várt rám egy nyomozás is. Ki kellett derítenem, hogy ki volt az a bátor, aki megfenyegetett a húgommal, aztán majdnem meg is ölt. Sokan próbálkoztak már be nálam is és az apámnál is, feszegették azokat a bizonyos határokat, de addig egyikük sem merészkedett, el hogy gyilkossági kísérletet kövessen el. A köreinkben ugyanis mindenki pontosan jól tudta, hogy velem ujjat húzni nem jó játék.

- Akkor sem kellene még felkelned. – jelentette ki Nora dacosan, amikor kiléptem a szobából, ő pedig kitartóan jött utánam. A lenti hall felé indultam, Isabella és a többiek már odalent voltak, hallottam a hangjukat.

- Köszönöm, hogy aggódsz, de megleszek. – szisszentem fel, amikor az első lépcsőfokra léptem, és a többi sem volt ennél kellemesebb. – Esküszöm!