Egy ágyban az ellenséggel

𝓃𝑒𝑔𝓎𝑒𝒹𝒾𝓀

Jennifer

ha kedves az életed

Szörnyű fejfájással ébredtem, de még nem mertem kinyitni a szemem, mert reméltem, hogy minden, amit tegnap átéltem, az egy rossz álom. Valójában nem raboltak el, és az elrablóimról nem derült ki, hogy New Orleans egyik legrettegettebb maffiózói. Úgyhogy pár percig még csendben feküdtem az ágyban, ahova fogalmam sincs, hogy kerültem, mert az utolsó emlékem az volt, hogy hisztérikusan megpróbáltam elmenekülni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Bizonyította ezt az is, hogy még mindig a házban voltam, ugyanabban a szobában, ahova Roman beterelt tegnap este.

Lassan felültem az ágyban, és füleltem. Odakint megint egy kocsi ajtajának a csapódását hallottam, úgyhogy felálltam, és a tágas ablakhoz sétáltam, ami egyenesen a ház előtti udvarra nézett. Lent emberek álltak, és azonnal kiszúrtam Lunát, amint boldogan egy magas, barna hajú férfi nyakába ugrik, majd a pasi megpörgeti őt. Mellettük állt Roman is, aki hátrafordult, és a magas vaskapu becsukódott a kocsifeljáró elején. Megrettenve figyeltem, hogy tegnap este esélyem sem lett volna elszökni, hiszen képtelenség, hogy ezt a kaput át tudtam volna mászni vagy ugrani.

Csalódottan rogytam vissza az ágyra, és bár minden porcikám üvöltötte, hogy tépjem fel a szoba ajtaját és meneküljek, meg sem próbáltam. Az eszem tisztában volt vele, hogy semmi esélyem sem lenne rá. A Navarro család eléri a célját. Ezt már egészen kicsi koromban megtanultam, úgyhogy tudtam, velük nem érdemes ujjat húzni. Kegyetlenek, jéghidegek és könyörtelenül eltakarítanak bárkit, ha az érdekük úgy kívánja. Akár egy nyolc éves kisfiút is...

A szélsebesen zakatoló gondolataimnak az ajtó hangjának a kattanása vetett véget, mire ijedten fordultam hátra, hiszen nem tudhattam, hogy aki belép, milyen szándékkal teszi azt. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem Javier Navarro lépett be, egy hatalmas gépfegyverrel a kezében, hanem egy barna hajú lány, akit soha nem láttam azelőtt.

- Szia! Látom felébredtél, szuper. – lépett beljebb a szobába, én pedig ijedten az ágy másik végébe húzódtam, ami neki is feltűnt.

- Ki vagy te?

- Ne rettegj már ennyire! – mosolygott rám.

- Elraboltatok. Szerinted mit kellene tennem?

- Hohó, álljunk csak meg! – emelte meg az egyik kezét. – Roman hozott ide, nekem semmi közöm nem volt hozzá. Itt sem voltam.

Még messzebb húzódtam tőle, hiába nem tűnt egy született bérgyilkosnak. Úgy éreztem, senkiben sem bízhatok meg,

- Mit tettetek velem? Nem emlékszem semmire az este nagy részéből. – mondtam nagyot nyelve, ugyanis csak akkor tűnt fel, hogy olyan szomjas vagyok, hogy teljesen kiszáradt a torkom.

- Bepánikoltál, és annyira üvöltöztél, hogy kénytelenek voltunk leszedálni. De nyugi, semmi bajod nem lett tőle, hiszen itt vagy. – mutatott rám, mintha én nem tudtam volna, és mintha hálásnak kellett volna lennem, amiért nem öltek meg abban a pillanatban, ahogy betettem a lábam ebbe a házba. – Viszont a főnök látni akar.

- Miért?

- Eldönti, mi lesz veled. Úgyhogy gyere, megmutatom a fürdőt, ahol rendbe szedheted magadat. – azzal felém nyújtotta a kezét.

Egy darabig csak figyeltem a tenyerét, nem akartam vele menni, hogy aztán számomra vadidegen bűnözők döntsenek a sorsomról, de beláttam, hogy itt nincs választásom. Vagy vele megyek, vagy erőszakkal visznek, és azt semmiképp sem akartam. Úgyhogy remegő térdekkel követtem a lányt a folyosón egészen a fürdőszobáig úgy, hogy még a nevét sem tudtam. De mindenképpen előny volt, hogy legalább nem oroszul beszélt.