Éjféli szikra 2.

Fájdalom

Fájdalom. Az emberek többsége a fizikai fájdalomra gondolnak ilyenkor. A szülésre, mások általi haragos ütésekre, de számomra nem ezt jelenti. Amit most érzek, az teljesen idegen volt eddig,de ez megváltozott. Ez a fájdalom belülről hasogat. . . nem ereszt egy pillanatra sem és felemészt. Az ölelő karja, a sok kimondott szó és a lágy csókjai mind lekerültek a süllyesztőbe. Örökre elvesztek, velem együtt.

Csupán két hét telt el. De nem telt el úgy nap,hogy nem sírva aludtam volna el vagy nem peregtek le előttem a közös pillanataink boldog emlékei. Minden alkalommal kizártam a rosszat,mert az mind egy-egy árulkodó jel volt a fájdalmas igazságra. Mégsem vettem észre.

- Idővel könnyebb lesz ! - hajtogatta folyamatosan Cho az elmúlt időszakban miután megtalált az erdőben.

Nem hittem neki, mert azóta sem érzem, hogy a lelkem csak egy apró darabkája felszabadult volna. Csapdába estem és nem tudok szabadulni.

Egy hét, hat nap, öt nap, négy nap, három nap, kettő nap és egy nap. A napok csakúgy leperegtek rólam, az idő megállt. Amióta otthagytam Őt a házikó ajtajánál, azóta számolom a perceket, de nem csak én emlékeztetem magam a legnagyobb hibám után eltelt időre. Körülöttem mindenki izgalmasan várja a következő 24 órát, hiszen akkor ünnepeljük az év legfontosabb perceit. A karácsonyt.

- Össze kell szedned magad Stella! - Mondta izgatottan Cho a második hét elején. - Mindjárt karácsony!

Mindenki emlékeztetett a várva várt ünnepre, de nem volt és nem is lesz kedvem ünnepelni. Valahányszor úgy döntök, hogy készen állok elhagyni a szobám sötét falait, visszahátrálok, mert amikor az ajtóra nézek eszembe jut az a pár óra, amit sosem fogok elfelejteni. Draco kétségbeesett arca . . . a csillagok mélybe vesző látványa . . . Cho bátorító szavai, miközben hazahopponál velem hátrahagyva a többieket vele együtt.

Az ajtó dörömbölésére riadok fel az ágyam közepén, miközben a mennyezetet bámulom. A gondolataim ismét elkalandoztak, ami ismételten újabb könnycseppjeimbe került, de hamar kirántott valaki a mazochista ábrándozásaimból.

Odasietek az ajtóhoz a szememet törölgetve és miután megállapítottam a tükörben, hogy ma is pocsékul nézek ki, a kilincs felé nyúlok. A hideg tárgy érintésekor megdermed a karom. Mi van ha ő az? Nem jönne ide,ugye? Cho azt mondta távol tartja tőlem! Mondjuk semmi sem tántorítaná vissza ha akar valamit! De kit akarok áltatni? Sosem foglalkozott velem úgy igazán, csak bosszú voltam számára, semmi több.

Habozva de elfordítom a kilincset és a rejtélyes jövevényre várva kinyitom az ajtót.

Hatalmas kő esik le a szívemről amikor a bátyámat, Harryt és a legjobb barátját, Ront látom meg a küszöbön.

- Ööö... sziasztok ! - Hebegek zavartan. A ijedt tekintetük láttán csak most jut el a tudatomig,hogy mit is láthatnak? Egy kócos, ápolatlan, könnyektől megduzzadt szemű roncsot. Ijesztő látványt nyújthatok, főleg ebben a rózsaszín pizsamában, amit már egy jó ideje hordok.

- Szia! - köszön a tesóm mosolyt erőltetve az arcára, de látom rajta, hogy nem őszinte.

- Mit szeretnétek? - Kérdezem a hajamba túrva amit valószínűleg Dracótól vettem át, mert ő is mindig ezt csinálta mikor ingerült, aggódó, vagy dühös volt. A fenébe! Túlságosan a részemmé vált ez a kegyetlen fiú!

- Régen láttunk! - Szólal meg a vöröske, mivel a tesóm nem bír megmukkanni. Moneenbog óta nem is láttam őket. Gondolom Cho beszámolt Harrynek a szakításról és szerintem boldogan fogadta a hírt, de ismerem őt. Gyűlöli Dracót, de inkább lát vele boldogan, mint nélküle szenvedve. Bárcsak az a boldogság nem egy hazugságra épült volna !

- Igen . . . Ööö ! - Kezdek töprengeni, de fogalmam sincs mit mondjak.

- Le jössz velünk játszani ? - Találja meg a hangját Harry, miközben egy sakktáblára mutat Ron kezében. Jól tudja, hogy nem tudok sakkozni, de most már valóban nem lenne rossz szívni egy kis friss levegőt. Viszont a gondolataim hamar negatív irányt váltanak.

- Sajnálom, de . . . - Vágok bele a magyarázkodásba, de mit mondjak? Bocs, de még megkockáztatni sem akarom, hogy összefussak az exemmel és inkább a sötét szobámba kuksolok addig amíg el nem pusztít a magány és a kínzó fájdalom ?

- Nincs itt ! - Jelenti be hirtelen Harry a gondolataimba vágva. - Már a karácsonyi szünet van! Hazament! Csak mi vagyunk! - Sandít Ronra.

- Adjatok pár percet! - Inkább pár órát!

Miután becsukom a fiúk előtt az ajtót, nekidőlök és sóhajtok egy nagyot. Nincs itt! Több 100 km-re van tőlem és sokáig nem is jön vissza! Tudom, hogy nem kerülhetem el az örökkévalóságig, hogy találkozzak vele, de most lelkileg összeomlanék ha meglátnám és ráuszítaná a fejemre, hogy mennyire ostoba voltam. Meg jól kiröhögne! Nem viselném el . . .

Gyorsan magamra kapkodok pár normális cuccot, lófarokba kötöm a hajam és kilépek a fiúkhoz most először a borzalmas kirándulás óta.