Éjféli szikra 2.

Jégkorcsolya

A Roxfort udvarában térek magamhoz. A Fekete-tó befagyva fekszik előttem, a kastélyt, a Tiltott-Rengeteg fáit és a tájat hó födi. A Fúriafűz lerázva magáról az elszáradt őszi színekben pompázó leveleket, kopárrá válik. Az égből alászálló hópelyhek tarkítják a tájat, melynek egy-egy darabja azon nyomban elolvad a kezemben.

- Segítenél?

Hátra fordulok. Dracót pillantom meg, aki egy jégkorcsolyával küzd. Nevetnem kell az ügyetlenkedésein, a fűzőt sem képes bekötni. Kuncogva térdelek le előtte és kötök masnit a korcsolyára, ami igencsak kifogott rajta. Amint leülök Draco mellé, ráeszmélek, hogy rajtam is jégkorcsolya van.

- Mehetünk?- nyújtja felém a kezét, miután felpattan a földről. Mosolyogva kulcsolom össze az ujjainkat, hogy kivezessen a jégre.

Utoljára a Little Whinging-i sulimban korcsolyáztam, amikor a végzősök egy pályázatnak hála kialakíthattak egy műkorcsolyapályát. Már akkor jól ment, igaz nem tudtam hátrafelé siklani, de sokkal leköröztem Harry-t. Mint most Dracót, aki az első pillanatban seggre esik.

- Megy ez nekem, csak bemutattam, hogy mit ne csinálj - bizonygatja, miközben megigazítja a fején lévő sapkát. Nagyon aranyosan fest benne, főleg a sapka alól kikandikáló szürke fürtjeivel.

- Aha, persze - nevetek fel, miközben felsegítem. Draco újra összekulcsolja a kezünket, de ezzel csak azt éri el, hogy mindketten hátraesünk.

Nevetve pillantunk fel a sötét égboltra, ahonnan minden irányból hópelyhek hullanak az arcunkra. Draco megvakarja a pirospozsgás arcát a fekete kesztyűs kezével, ami valamiért nagyon idegen tőle. Mióta hord kesztyűt?

- Ígérd meg, hogy boldog leszel - fordul felém mosolyogva.

- Az vagyok - viszonozom a pillantását.

- Fájni fog - hervad le egy pillanatra a szája. - De erősnek kell maradnod!

- Miről beszélsz? - ráncolom össze az orrom. És ekkor leesik a tantusz. - Jaj, nem kell aggódnod! Nem fogok elesni! Most is csak miattad terültem el!

- De nélkülem is talpra tudsz állni! - bizonygatja. Viszont mintha mögöttes tartalma is lenne a szavainak.

- Persze! - vágom rá. - Na gyere!

Felpattanok és Dracót is felhúzom a jégre. Szembe fordulok vele és mindkét kezét megragadom, hogy ne essen el ismételten. Vagy ne adj Isten megint magával rántson! Egy ideig szépen lassan haladunk, még Draco is megpróbál egyedül korizni, de hosszútávon nem jár sikerrel.

- Szeretlek! - nyomok az arcára egy csókot, mikor már ötödszörre esik seggre. Nem tudom miért, de engem is megnyugtatnak a szavaim.

- Örökké szeretni foglak - húz közelebb magához az arcomnál fogva, miután feláll. - Ezt ne feledd!

- Mindig emlékeztess rá - ragadom meg a mancsait és húzom tovább a jégen. Draco hirtelen magához ránt, de nem borulunk el, mint ahogy várom. A mancsai közt nyitom ki a szememet, úgy tart, mintha éppen keringőznék.

Így siklunk tovább a jégen. Kéz a kézben. De nem zavar. Jó érzéssel tölt el, hogy beszívhatom az illatát, érezhetem a teste melegét és csak egy centi választ el egy-egy csóktól. Amikor egy pillanatra megállunk és a nyaka köré kulcsolhatom a kezemet egy pillanatra meglep a dübörgő szíve. A felcsúszott kesztyű miatt épp érintem a nyaka bőrét, amin keresztül érzem a pulzáló szívverését.

- Sose felejts el - simítja végig a kezét a kóbor fürtjeimnél, amibe azonnal beletemetem az arcom.

- Hogy tudnálak? - nevetek fel.

- Minden egyes könnycsepp égetni fogja az arcod. - Ezzel ellentétben az ő arcán gördül le egy könnycsepp. - De idővel múlni fog a fájdalom.

- Miről beszélsz?

- Csókolj meg! - vonja el a figyelmemet. Én megadóan felé hajolok és az ajkamra tapasztom az övét. Mosolyogva feledkezünk egymás ölelésébe. Amikor Draco elhajol tőlem már csak a jobb kezét kulcsolja össze az enyémmel.

- Lássuk mit tudsz - vigyorgok rá.

Elindulunk a jégen, de egy idő után Draco nem jön utánam. Nem engedi el a kezemet, viszont egy tapodtat sem hajlandó lépni.

- Nem jössz?

- El kell engedned - költözik egy fájdalmas mosoly az arcára.

- De én nem akarlak - makacsolom meg magam.

- De muszáj! - bizonygatja.

- Nem, nem muszáj! - rázom meg a fejem. Draco odacsúszik mellém és letörli az orrom mentén lecsöpögő könnyeket, amik nem is tudom, hogy miért indultak útnak az arcomon.

- De, igen! Már magamtól is menni fog! - bólint mosolyogva.

- Biztos? - kérdezem elbizonytalanodva. Képtelen vagyok megválni tőle, az ujjaimat az övébe kulcsolom és rögeszmésen ragaszkodom hozzá.

- Biztos! - Hátrébb siklik vagy fél métert. - El kell engedned!

Még egy pillanatra összekapcsolom a gesztenye barna és kék szemünket. Draco mosolya kísértetiesen hasonlít egy búcsúhoz. Tudom, sőt, érzem a szívemben, hogy még nem szabadna elengednem. Az utolsó lélegzetemig ragaszkodnom kellene hozzá. Mégis elengedem a kezét és hagyom, hogy a sötétségbe feledkezzen a befagyott tóval és a hideg hópelyhekkel együtt.

- Stella! Könyörgöm!! Ébredj fel!

Arra térek magamhoz, hogy fuldoklom. A számból vagy liternyi számú vízmennyiség zúdul ki a homokra. A zord telet hirtelen felváltja a nyári meleg éjszaka. Az arcomat könnyek égetik pont, ahogy Draco megjósolta.

Valaki, az illatából megítélve Cho, magához szorít és zokogva ölel át. Az én szemem is könnyezik, az ajkam megremeg, mégsem bírom felfogni, hogy mi történik körülöttem. A szemem sarkából látom a csapatunk könnyektől átázott és rideg tekinteteit. Csak azt az egyet nem. Tanárok és diákok százai nyüzsögnek a tóparton, csak azt az egyet nem látom.

- Hol van ő? - bújok ki Cho öleléséből és keresem a vigasztaló szavakat a könnyektől megtelt sötét barna szemében. De a szavaim csak újabb könnyet szülnek és újabb szoros öleléseket.

- Annyira sajnálom! - zokogja. De mit?

Remegve, de felállok a helyemről. Fázok? Lehetetlen, vagy 30 fok idekint. Mégis didergek. A szívem remeg, kétségbeesetten kiált segítségért, de senkitől nem kap vigasztaló szavakat. Mennyi ismerős arc, de még mindig nem találom azt az egyet.

- Draco? Hol van? - fordulok körbe, de senkitől nem kapok választ.

Amint balra fordulok a tó fölé megpillantom őt. A part mentén fekszik, tanárok veszik körül. Szőke fürtjei koszosan omlanak a homlokába. A szeme csukva van, lila ajka zárva. A mellkasa nem emelkedik vagy süllyed, egy helyben áll.

Ölelő karokra leszek figyelmes, csak ekkor jut el az agyamhoz, hogy térdre estem. Az ajkamra sós folyadék csöpög, most már nem csak a szívem, az összes testrészem rázkódik a kétségbeeséstől. Valaki engem vigasztal, édes szavakat súg a fülembe, de a torkomból kiszakadó zokogó hangoktól nem tudok válaszolni.

Amikor lehajtom a fejem, könnyek lepik el a homokos partot. Mint ahogyan a hópelyhek hulltak a kezemre. . .

Hirtelen a gyengélkedőn töltött éjszaka szavai kúsznak a fejembe. A ragyogóan kék szeme, hevese dobogó szíve, mézes-mázas szavai. És ekkor nyíllal belém igazán a fájdalom. Az a keserű érzés, ami egyre több könnyet szül.

- Megszegte az ígéretét. . .

Folytatás a 3. könyvben->