Éjféli szikra 2.

Vasgyűrűk

Fák. A tó. A süvítő szél. Mark. A talpam csattanó hangja a vizes fűben.

Igyekszem ezekre koncentrálni. Régebben napi szinten futottam, Little Whinging-ben meg főleg, hiszen Dursley-ékről nem igazán elmondható, hogy sportemberek lennének, emiatt nem is került sor családi sporteseményekre és amúgy is, néha jól esett kiszakadni a könyörtelen valóságból. Dudley, a gyám szüleim, a cikiző osztálytársak elől menekültem ekkor, ha Harry nem nyújthatott elengedő támaszt. De most fogalmam sincs, hogy mi elől menekülök.

- Hé, Stella, állj már meg. . . - szól utánam kifulladva Mark, miután már tizennegyedszerre kerüljük meg a Fekete-tavat megállás nélkül. De a felismerhetetlen és kifürkészhetetlen probléma, ami a fejem fölött lebeg, arra késztet, hogy fussak. Egyfajta adrenalin löketet bocsájt belém, emiatt, ha akarnék sem tudnék megálljt parancsolni a lábaimnak. - Stella!

Egyáltalán miért jött velem, ha nem tudja tartani a tempót? Nem mintha ez az eshetőség megfordult volna a fejemben, hiszen régen futottam, nem gondoltam volna, hogy ennyire bírni fogom az iramot.

Viszont amint már nem azzal a kiismerhetetlen problémával küzdök, ami az utóbbi napokban környékezett meg, rá kell jönnöm, hogy az én lábam is fárad és úgy lihegek, mint egy kutya a tűző napon. Egy pillanatra behunyom a szememet, de nemhogy segítene, ismét újabb súlyok nehezednek arra a bizonyos problémára.

- Miért figyeltél?

- Nem figyeltelek! - ellenkezem.

- Nekem nem úgy tűnik! - húzza ostoba vigyorra a száját.

- Ced adta oda a gyűrűt és kíváncsi voltam, hogy hol van a párja! - magyarázkodom, de minek? Nem tartozom neki semmivel!

- Cedric! - javít  ki. Nem vágom miért idegesíti ha a becenevén szólítom a fiút, de ha  csak egy pillanatig is kínozhatom megéri. - Mindegy! - legyint. - De ha  csak egy percre is megnézted láthattad, hogy mennyire elveszett voltam  nélküled! Nem bírtam ki a fájdalmat!

- Milyen fájdalmat? - hökkenek meg. - Talán én vertelek át, manipuláltalak, hazudtam neked és használtalak ki? Én?

- Hé, Stella! Ébredj fel! Stella!

Kipattan a szemem, így kiszakadok az ismeretlen illúziókból. Már megint az a fránya gyűrű! Nem is lenne bajom az ékszerrel, de hogy minden alkalommal az ájulás kerülget amikor magam előtt látom azt a sok kétségbeejtő emléksorozatot, aminek a központi eszköze a gyűrű, már kezd idegesíteni. Ha tudnám mi történik velem!

- Jól vagyok - mászom ki Mark karmai közül.

Még mindig a Fekete-tó partján vagyunk. Úgy látszik ismét összeestem, miközben az agyam lejátszott egy újabb haszontalan emléket. Ha lehet emléknek nevezni egyáltalán, mert nem emlékszem, hogy valaha kiejtettem a fejemben lejátszódott szavakat a számon.

- Nekem nem úgy tűnik! - Az alkaromnál fogva magához húz. - Elájultál.

- Csak túlhajszoltam magam - hazudom. - Átléptem a határt, de minden oké! Semmi bajom!

- Ne menjünk el Madam Pomfrey-hoz?

- Nem!

Az kéne! A végén megállapítja, hogy valamilyen dilinyós diák vagyok, aki összevissza képzel mindenfélét. A-a!

- Inkább menjünk tovább.

- Kizárt! - vágja rá. - Visszamegyünk a suliba, így nem futhatsz.

- Ki vagy te, az apám? - emelem fel a szemöldököm.

- Nem futhatsz így - szögezi le ellentmondást nem tűrő hangon.