Éjféli szikra 2.

A karjaiba zárva

- Tudom. . tudom. . - suttogja valaki a fülembe.

Az illető mocorogni kezd.

- Az én hibám! - mondja hangosabban. Ki ez? Kussoljon már el az Isten szerelmére hajnali 3 óra lehet!

- Miattam halt meg! - most már kiáltja mire kipattan a szemem. Gyorsan felkapcsolom az éjjeli szekrényen lévő kislámpát és a zaj forrása felé fordulok. Draco vergődik a takarója alatt, miközben teste verejtékben fürdik. Arca fájdalmas grimaszt ölt.

- Draco! Kelj fel! - rázom meg a fiú vállát.

Nem nyitja ki a szemét, de lenyugszik és a kezénél fogva magához húz, a karjaiba zár. Az arcát a vállamba temeti és úgy vesz mély levegőket mielőtt ismét elnyomná az álom. A szíve ritmusa is átveszi a nyugodt dobbanásokat az észveszejtő zakatolás helyett amikor nekem is leragad a szemem. Aznap éjjel egy pillanatra sem enged a ragaszkodásából, végig a karjában tengődök az ágyon.

Fél órával előbb ébredek Dracónál. Nagyjából rendbe rakom a szobát, a szekrényét; letusolok és felkapok egy pólót, amit a fiú egyik fogasáról szerválok. Egy laza kontyba fogom éppen a hajamat az ágy szélén amikor Draco ujjai tapogatózni kezdenek a keze mellett. Kinyújtja a karját és az egész ágyon kereső expedíciót indít, de nem talál sehol egészen addig amíg ki nem nyitja a szemét. A mosolyával nyugtázza, hogy nem hagytam itt reggel.

- Jó reggelt! - a fiú felül az ágyon és nyújtózkodni kezd.

- Hogy aludtál? - kérdezem tapintatosan. Nem tudom, hogy mi váltotta ki a rémálmokat nála, de remélem nem az amire gondolok.

- Mint, a bunda! - hazudik. Feláll és kotorászni kezd a szekrényében. - Rajtad van a pamut pólóm?

- Draco! - állok fel a helyemről. - Tegnap este. .

- Ne beszéljünk róla! - vág a szavamba. - Nem válaszoltál! Te vetted fel a. . .

- Draco! Ne tereld a témát!

- Mit mondjak Stella? Hogy rémálmom volt, mint egy 6 évesnek? - horkant fel. - Tegnap estig nem is tudtam, hogy élsz! Egy pillanat alatt nem fognak elpárologni ezek az akármik!

- Mióta vannak rémálmaid?

- Szerinted? - néz rám egy pillanat erejéig majd ismét a ruhájával foglalatoskodik.

Valószínűleg a ,,halálom" óta.

- És mit látsz ilyenkor? - fogom meg a kezét és magamhoz húzom. Meglepetten a kezemre néz majd az arcomra.

- Téged! Azon a hordágyon sápadt arccal! - vallja be. - És mindenki mást körülöttem akik azt szajkózzák, hogy az én hibám volt!

- De nem a te hibád volt! Az erdőben Bellatrix. . .

- De az én hibám volt! Ha nem hagytalak volna magadra akkor. . .

- Nem a te hibád volt! - szólok közbe, mivel úgy látszik ez a szokásunkká vált. - Mellesleg nem is haltam meg, nincs miért hibáztatnod magad!

Magamhoz vonom Dracót és a mellkasára hajtom a fejem.

- Még mindig alig tudom elhinni, hogy életben vagy! - sóhajt.

Az államat a mellkasára illesztem és felnézek a ragyogóan kék szemébe, amiben még mindig kétely lapul.

- Nem akarom, hogy bármi megváltozzon köztünk amiatt, hogy egy évig a pincétekben tároltak! Semmi sem változott!

- Te megváltoztál! - bök a nózimra.

- Tényleg? - kérdezem felemelt szemöldökkel. - Mégis mi változott rajtam?