Éjféli szikra 2.

Álarcosbál

Minden egyes jelenlévő vagy feketében lejti a táncát és falatozik a bálon vagy meg sem jelent. Átfut az agyamon, hogy ez valamilyen megemlékezés vagy a halálom évfordulója, de szerintem csak ürügy, hogy puccos partit szervezhessen az iskola, hiszen mindenki arcán mosoly villog és boldogan pörögnek-forognak a fekete ruhájukba, amit soha többé nem vesznek fel életükbe, de a mai estén csodásan festenek benne.

A csarnok szürke és fehér színű díszektől csillognak alátámasztva az igazamat, mert ez így egyáltalán nem tükrözi az embereken eluralkodó hatalmas gyászt. Egyedül a ruházatuk üt el a csarnok világos gömbjeitől és a falakat körülölelő fátylaktól.

Halk zene szól, de az sem illene egy temetéshez vagy megemlékezéshez, hanem inkább azt a fajta ritmust nyomja, amire az emberek jobbra-balra lépegetnek a pezsgős poharukkal a kezükben és beszélgetnek az adott partnerükkel. Nem is bánom, hogy az emberek nem ragadtak abba az állapotba, hogy éveken keresztül sírni kelljen azután, akit elveszítettek. Inkább ünnepeljenek, természetesen nem a halálomat, hanem azt, hogy élnek.

- Köszönjük, hogy eljöttek! - hangzik fel egy tanár hangja a mikrofon mögül.

Mindenki figyelmesen nézi a tanárt engem kivéve. Képtelen lennék koncentrálni hiszen túlságosan elvonja a figyelmemet a tesóm. Abban a szörnyű szmokingban feszeng, amit tavaly Hermionétől kapott szülinapjára. Egyáltalán nem tűnik lelkesnek és eléggé lelombozó ahogy egyedül támasztja a falat és nézi a táncoló tanulókat. Megfordul a fejemben, hogy odamegyek hozzá, de nagyon kicsi az esélye, hogy nem ismerne fel. Kevesebb, mint 10%.

- Hellobelló! - köszön nekem valaki. Hátrafordulok. Markot pillantom meg ugyanabban az öltözetben, amit tavaly viselt az őszi bálon csak ezúttal egy fekete maszk fedi az arcát. Én így is felismerem és amúgy is eléggé szembetűnő a 197 centijével. Lombrágó!

- Szia! - köszönök vissza, de nem nézek rá. Inkább tovább bámulom a tesómat, akinek a szeme még mindig nem akadt le valakiről.

- Ismerlek? - kérdezi, de nem válaszolok. - Hahó! Süket vagy?

- Nem! - felelem egyszerűen. Nem fogok párbeszédbe elegyedni vele, mert annyira ismer, hogy felismerjen és eléggé irreális a világképe ahhoz, hogy összerakja, még élek.

- Istenem , hogy mindenki ilyen makacs ma! - sóhajt majd meghúzza a poharát.

- Úgy látszik ez nem a te napod! - mosolygok a poharamba.

- Feldobhatnád mondjuk a neveddel!

Már vágom, hogy miért ismer Mark majdhogynem mindenkit. Addig nem áll le amíg ki nem deríti az emberek, főleg a lányok személyazonosságát.

- Azt nem kapod meg! - válaszolom a saját szavaimmal élve.

- Mit mon. . . - kezdi, de valaki félbeszakítja.

- Örülünk, hogy eljöttek a mai napon! - mondja McGalagony. - Mindenki kérhet számot a DJ-től, de kérem diszkrét zenéket, és végtelen mennyiségű alkohol mentes pezsgőt szolgálnak fel a kijelölt emberek! Jó szórakozást!

Akkor emiatt vagyok még 100%-osan józan!

- Hogy lehet így elcseszni egy pezsgőt? - kérdezi Mark felháborodva, de csak a falnak beszél.

- Mindjárt jövök! - mondom, de nem szándékozom visszatérni. Amíg szót váltok a tesómmal az idő alatt Mark fix, hogy talál magának valakit aki elszórakoztatja. - Harry! - szólítom meg.

Nem nézek a kék szemébe, de nem tudtam eltűrni, hogy egyedül üldögéljen a testvérem és kutyaszemekkel pásztázza a táncparkettet. Ha az igazat nem is árulhatom el neki legalább játszhatom a kedves idegent, aki egy 5 perc erejéig ellóg vele.