A szellem az ablakban (Befejezett)

🔍Huszonnegyedik fejezet🔎

Igor pov.
Mindannyian dermedten hallgattuk a naplóba írt dolgokat. Kis részek voltak, de mind szívfacsaró bevezető volt egy világba. Egy sötét, bánatos, magányos világba, ahol a fájdalom és a félelem keveréke mutatta az utat. Vladimir a naplójába egy csomó gondolatot leírt, de nem sok részletet. Ezek már a szökése idején íródhattak. Vladimir dermedten figyelt és a végén összeroppant. Zokogott és Roger nehezen nyugtatta meg őt. Végül elaludt és Liam bevitte az egyik szobába.
– Ne haragudj, ez a...Ez az egész. Erősen hasonlított a Briannal való kapcsolatára, a dalt leszámítva.
— Nem... Már semmi sem lep meg.
— Igor...Mond! Mi van köztetek az öcsémmel?
— Nos... Ez bonyolult. Már elmondtuk, hogy kölcsönösen vonzódunk egymáshoz, de ő még nem akar semmit.
— Aha. — mondta és kortyolt egyet a söréből.
– Nem zavar ugye?
– Nem. Örülök, hogy végre egy olyan csávót talált, aki nem akarja lebilicselni és megerő... – ekkor Liam befogta a száját.
— Roger! Légyszíves! – nézett rá szúrós szemekkel.
– Bhohana... – hallatszott valami Liam keze alól. Elvette Roger szájaról. – Bocsánat.
— Nos... Majd még beszélek vele. Azt tudom, hogy az életben nem találok még egy olyan fiút, mint ő. — mondtam kuncogva.

Vladimir pov.
Minden olyan hideg volt. Mintha semmi sem takarná a testemet. A kezem úgy fáj, a lábam is, de nem bírom kinyitni a szemem. Aztán egyszercsak mégis megteszem és ismét a pincében vagyok. De ott nem én vagyok az ágyon, vagyis én, de mégse. Egy fiú, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint én. Mindene csapzott és véres volt, a szemei színtiszta félelmet és fájdalmat tükröztek.
– Mi ez...Hol vagyok? – kérdeztem, de rám se nézett. Nem hall engem?
– Kis drágám! – hallatszott és lépteket hallottam. Oldalra néztem és egy sötét alak jött le a pincébe egy átjárón át. Nem láttam az arcát, semmit sem.
— Nem vagyok a kis drágád! — kiáltotta a fiú, akiben ekkor felismertem Vladimirt. Az árny erre úgy pofon vágta, hogy oldalra esett.
– Az vagy! Csak az enyém vagy, érted?! Nem azé a nyomorult Bluefieldé! Az enyém! — üvöltötte és már nyugodtabban rá simitott az arcára. — Az enyém...