A szellem az ablakban (Befejezett)

🔍Harmincnegyedik fejezet🔎

Igor pov.
Felhúzram a puskát és előmásztam.
— Azonnal engedd őt el! — kiáltottam, mire magához rántotta a rémült Vladimirt.
— Maradj ki ebből Gregorovics! — üvöltötte. Átkarolta Vladimir nyakát és még mindig egy verő botot szorongatott. Nálam viszont puska volt. Hangosan kacagni kezdett, mint a Joker a filmben.
— Min nevetsz?
— Nem fogsz lelőni! Ha megteszed bűnöző leszel! De...Akkor pont illeni fogsz ehhez a kis szajhához.
— Mit tudsz te róla? – kérdeztem morogva.
— Tudom, hogy hozzám tartozik. Ő az enyém és senki másé!
– Victor... — motyogtam, de azonnal magamhoz tértem.
– Ereszd el!
— Utolsó figyelmeztetés! Takarodj! — üvöltötte, ám ekkor hirtelen dörrent az ég és eleredt az eső. Nem érdekelt.
– Igor! Menekülj, kérlek! – sírta Vladimir.
– Ne aggódj! Megígértem, hogy vigyázok rád! — mondtam komolyan. Brian megint felnevetett. Látom na nevetős kedvében van, de nem sokáig.
– Szóval ti ketten egymásra találtatok. Az író és a szajha! Micsoda cím! – nevetett. Ezt már nem bírtam tovább és elsütöttem a puskát. A fába csapódott a lővedék. Figyelmeztetésnek szántam.
– Emlékszel, mikor gyerekkorunkban elvetted a kedvenc nagyítómat. A nagyapamtól kaptam. — meséltem halál nyugodtan, és elkezdtem közelebb lépkedni. – Haza vitted és azt mondtad az anyádnak, hogy a tiéd, de átmentem hozzátok és elmondtam az igazat! Be is bizonyítottam! — léptem elé. Már mögötte volt a fa, így nem tudott tovább hátrálni. A puska hegye a mellkasánal volt. — Most is meg fogom tenni ha addig élek is! — erre megpróbálta kicsapni a kezemből, de Vladimir így kicsavarodott Brian szorításából, és elvette tőlem a puskát. Rá fogta Brianre. Időm sem volt reagálni olyan gyorsan cselekedett Vladi.
— Vladimir! – léptem mellé.
— Ne gyere közelebb! – kiáltotta. Reszketve tartotta a puskát és Briant nézte. De a rendőr csak mosolyogva lépkedett felé.
– Rajta! Lőj! Nem vagy képes rá! Hatással vagyok rád! Ott vagyok mindenhol. A fejedben, az álmaidban! Mindenhol! – nevetett. Vladimir dermedten figyelte őt, de a puskát a mellkasához nyomta.
– Nem! Többe már nem! – motyogta és hirtelen a tussal jól arcon verte Briant, aki a földre esett és szerintem egy fogtörést hallottam. Vladimir most nagyon dühösnek tűnt és azt hiszem meg is könnyebbült.
— Ejha... – motyogtam, és csodálkozva néztem Vladimirra.