A szellem az ablakban (Befejezett)

🔍Kilencedik fejezet🔎

Igor pov.
A tegnapi események után úgy döntöttem, hogy éjszakai életmódba kezdek és nappal alszom, bár akkor se sokat. Kezdek megőrülni. Ezek a hívások minden nap ugyan abban az időpontban, reggel nyolckor, megismétlődnek. Mindig ugyanazok. Három szótag. Két mondat. Az első: Fuss. Meg. Ölni. A második: El. Akar. Téged. Ugyanattól a hangtól. Épp kávét próbáltam csinálni amikor kocsit hallottam és azonnal felismertem a piros dzsippet. Kirohantam.
— Szia, remél...Jézusom, de nyúzott vagy!
— Befelé! — kiáltottam és megragadva őt bevonszoltam.
— Hát, de....Mi a? Hé! Megvesztél? — kiabálta. Akkor engedtem el, mikor már bent volt.
– Oké! Na jó! Te látod... Ezt itt? – mutattam a telefonra.
— Ööö...Igen, az egy telefon.
— Minden nap, pontban ugyanakkor megszólal és valaki beszél belőle, mindig ugyanazt mondja!
— Haver! Már nem azért, de kizárt, hogy az a vacak működjön, mert már rég nincsenek telefonos kisasszonyok, akik átkapcsolnak.
— Sejtettem! Ezert csináltam ezt! – vettem elő a telefonom és elindítottam.
— El... Akar... Téged... El... Akar... Téged...
— Szerinted még mindig hülye vagyok?
— Alig három napra hagylak itt és te begolyózol? Mondtam, hogy rossz ötlet ha egyedül maradsz itt... — erre megakadt és mintha elgondolkozott volna valamin.
– Mi az?

Roger pov.
Ahogy hangosan kimondtam rájöttem valamire. Ez a ház a semmi közepén van, elrejtve. Brian pedig nem ismeri Igort. Azt sem tudja, hogy én ismerem.
— Ööö...Szóval...Kérhetnek egy kis szívességet?
— Tessék? Hogy jön ez most ide? – kérdezte felvont szemöldökkel.
— Tudod... — elkezdtem neki elméselni az egész történetet. Hogy az öcsém neve Vladimir, fiatal egyetemista, aki sajnos rossz csávóba zúgott bele, aki rá kényszerítette, hogy otthagyja a sulit és fogva tartotta, mint egy cselédet. Egyszer már megpróbáltam segíteni, de a fickó minden apróságnak utána nézett. Főleg az apánk drogos múltjának és megfenyegetett, hogy ha nem hagyom annyiban akkor nyilvánosságre hozza. Visszaléptem, de tegnap az öcsémnek sikerült elaltatnia és megszökni. Ekkor láttam, hogy mekkora hiba volt feladni.
– Atya úristen... – motyogta elképedve.
– Tudom.
— Én...Mit tehetek?
— Szóval...Esetleg itt maradhatna? Ebben a házban biztos nem keresnék. — böktem ki végre.
— Persze! Ameddig csak kell.