Az íj hercegnője

0,5./1. Az utolsó túlélő 1.

Kétségbeesetten lesett ki a rejtekhelyéről. A bokrok között lapult, kicsire összehúzva magát a sűrű aljnövényzetben, összerezzenve minden kis neszre. De egy erdőben neszek, zajok, zörejek vesznek körül. Madarak csivitelnek, bogarak zúgnak, meg-megreccsen egy-egy ág, ahogy egy állat moccan vagy lopakodik a sűrűben. Tán vadászik éppen, vagy csak a vackára igyekszik a kölykeihez. Az élete, az élelme után jár.

Rá is vadásznak most. Bár az is lehet, hogy csak ő érzi úgy. Talán már odébbálltak, miután lemészárolták a falut, hogy új préda után nézzenek. De az is lehet, hogy még itt ólálkodnak, és esetleges túlélőkre vadásznak a környéken, meg az erdő mélyén. Miért? Mit számít egy-két eltévedt túlélő, miután kifosztottak, felprédáltak, felégettek mindent, és kardélre hánytak mindenkit? Az a néhány szerencsétlen, szánalmas szemtanú mit tudna ártani nekik? Hol tanúskodhatnának, kinek és miről? Ha vannak még egyáltalán túlélők, rajta kívül.

Ő is csak a szerencséjének köszönheti a puszta életét. Már ha szerencsének nevezhető ez. Holttestek alatt bújt el, melyek összevérezték, majdnem agyonnyomták. Látta meghalni a szomszédjait, az ismerőseit, a barátait. Mindenkit, akit csak ismert. Annyi halált látott azon az egyetlen délutánon, amennyit elképzelni sem tudott. Majd megőrült a látványtól, de az életösztöne erősebb volt.

A szülei halálát nem látta, mert ő a falu szélén volt éppen, távol a házuktól. Talán még élnek? Pislákolt még benne a remény, bár egyre halványabban. Azt a borzalmas pusztítást aligha élhette túl bárki is. Talán csak olyan, aki hozzá hasonlóan a falu szélén tartózkodott, és a sors megszánta. Bár a sors szánalmára nem nagyon számíthattak. Még csak meggyászolni, vagy megsiratni sem tudta őket! Nem mert semmilyen zajt csapni, egy halk sírdogálást sem.

Csak lapulni tudott, a fák között, bokrok rejtekén. A Tiltott Erdőben, ahová még soha életében nem tette be a lábát. Ahogyan más falubeli, vagy távoli vándor sem. Ez a hely a kísérteteké volt, vérszomjas szellemeké, egy réges-régi háborúban elesett katonák kísérteteié. Meg az erdő vadjaié. És a halálé.

Néha-néha betévedt oda egy-egy szerencsét kísértő bolond, vagy dicső tettekre vágyó hős lovag. Sohasem tértek vissza. Még az emlékük is feledésbe merült. Azután elmaradtak a kísérletezők. Az Erdő pedig a rémmesék színhelyévé vált, csak a környékbeliek emlékezetében élve tovább. Többé a közelébe sem ment senki. Egészen pár nappal ezelőttig, mikor a biztos halállal szemben még ez az ismeretlen, sötét rengeteg is kívánatosabbnak tűnt. Legalább egy kis időt nyert. De az idő nem neki dolgozott.

Nagyon éhes volt. Harmadik napja nem evett már semmit, csak néhány szem lehullott, rothadó gyümölcsöt. Szomját egy kis pataknál csillapította, mint egy riadt állat. De nem mert sokáig egy helyben maradni. Minden kis neszbe vérszomjas, idegen, félelmetes, az ő nyomait kutató katonákat képzelt. Éjszakánként a fák koronájában aludt, rettegett volna a talajon maradni. Még szerencse, hogy gyermekkora óta tudott fára mászni. Ám az éhség lassan az eszét vette, és mindent megadott volna pár falat kenyérért, sajtért, tojásért, friss gyümölcsért, vagy bármi ehetőért.

A bokorban lapulva kémlelte a kis tisztást, a cserjéket, rajtuk a hívogató piros bogyókat. Étel! Nem mert moccanni. Csapzott, piszkosszőke haja a fejére tapadt, mint ahogy szakadt, mocskos, vérrel szennyezett ruhája a testére. A bőrére is vér alvadt. Nem az ő vére volt. Bár az övéinek a vére.

Körülötte nem mozdult semmi. Talán nem fenyeget közvetlen veszély. Ma még nem látta idegen katonák nyomát. Csak gyorsan odasurran, szed néhány maréknyi bogyót, azután visszaoson a rejtekhelyére. Előrearaszolt. Kúszott, mint a gyík. Meglapult, mint a nyúl. Tovább. Tovább. Elérte a cserjéket. A piros bogyók aprók voltak, akár a málnaszemek, de hívogatóak. Ennivaló! Jaj, nagyon éhes! Nem bírta tovább. Ha ez a vég, akkor jöjjön, aminek jönnie kell, de nem akar tovább éhezni! Legalább teleeszi magát előtte. Reszkető ujjakkal nyúlt a bogyókért. Már a látványuktól összefutott a szájában a nyál. Leszakított néhányat. Ügyetlenül, mert puhák voltak, szét is nyomódtak a kezében, a levük végigfolyt az ujjain. Újra próbálkozott, ezúttal óvatosabban. Sikerült!