Az íj hercegnője

10.3. A vég, a kezdet 3.

Kadmus és Joham nem jöttek többé az erdőbe. Ezen nem csodálkozott különösebben. Az idősebbik fiú szavaiból úgy vette ki, ez a hely valamiféle tabu (bár ennek okát nem értette). Mások sem jöttek. Ettől függetlenül gyakorolgatott tovább, ismerkedett az új „életével", hátha egyszer még hasznát veheti. Az idő a számára értelmezhetetlen valami volt most. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el az „ébredése", vagy a két fiúval való találkozás óta, hogy milyen évet írhatnak éppen.

Azután furcsa dologra lett figyelmes. Mintha valaki bujkálna az erdőben. Ez kíváncsivá tette. Hiszen annyira ritkán fordult meg itt bárki is, hogy izgalmas változatosságot jelentene a megszokott, ingerszegény környezetében. A két gyerek óta újból nagyon hiányzott neki az emberi társaság. Ezt viselte talán a legnehezebben, az örök magányt. Kicsit leskelődni kezdett, és nyomokra bukkant. Tényleg egy ember rejtőzködhet itt valahol. Meglehetősen ügyetlen, akárki legyen is az. Egy-két napkeltével később végre megpillantotta a „betolakodót".

Az alak a sűrű aljnövényzetben lapult, szinte eggyé vált azzal. Reszketett. Mi baja lehet? Nagy nehezen előrekúszott, néhány piros bogyós cserje irányába. Rover most tisztán látta. Egy fiatal lány volt az, szakadt és vérfoltos ruhában. Piszkosszőke haja csapzottan tapadt a fejére, és a bőre is meglehetősen piszkosnak tűnt. Remegő kézzel próbált egy marék bogyót szedni. Éhes lehet talán? Az baj, mert nem a megfelelő bokornál próbálkozik. Hirtelen megsajnálta, mikor rájött, hogy az éhes lány komoly bajban van. Megszólalt a gondoskodó énje, bár nem tudhatta, hogy a másik hallja-e őt.

- Ne edd meg! - szólt rá Rover a lányra.

A jelek szerint az meghallotta, mert megmerevedett, megrettent, és szemlátomást menekülni akart, csak azt nem tudta, merre kellene futnia. Sikerült halálra rémítenie, ami elszomorította. Valahogyan meg kellene nyugtatnia.

- Mérgezők - folytatta magyarázatként, a gyümölcsök felé bökve. - Ha akarod, adok valami ehetőt.

A lány nagy nehezen (és némi segítséggel) meglátta őt az árnyékban. Nagyon félt tőle. Ez teljesen érthetetlen volt Rover számára. Amióta itt élt, még senkit sem bántott. Nem esett jól, hogy ijesztőnek tartják.

- Mitől menekülsz?

- Ellenségtől - nyöszörögte a lány. Nagyon fiatalnak tűnt, legfeljebb talán tizennégy-tizenöt évesnek. Milyen ellenségei lehetnek vajon?

- Ellenség? Itt?

- Felégették a falumat. Mindenkit megöltek.

Tehát megint a háború, gondolta keserűen Rover. És megint az ártatlanok szenvednek tőle. Megsajnálta szegény lányt. Segítenie kellene rajta, ha tud. De mindenekelőtt enni kell adnia neki, mert mindjárt éhen hal.

- Ki vagy?

- Doro... thea - suttogta a lány.

Szép neve van, állapította meg magában. Helyes és csinos lány, ha éppen nem tetőtől talpig piszkos, a napok óta tartó bujkálástól, meg a testére és a ruhájára száradt vértől. Egy ijedt kis nyulacska a farkasok között. Itt nem maradhat. Nem hagyhatja magára, hiszen csoda, hogy eddig is életben maradt, egyedül az erdőben.

- Te ki vagy?

- Rover - felelte, azután kilépett az árnyékok közül, hogy az ijedt Dorothea tisztán láthassa őt.

Ha látja, hogy ő is lány, talán nem fog ennyire rettegni tőle. Talán elhiszi neki, hogy nem akarja bántani. Bár nem tudta, hogyan nézhet ki most. Régen, élő ember korában mások általában kedvelték, és senkit sem ijesztett el a külsejével. Kadmusék sem rettentek meg tőle. Akkor annyira ijesztő látvány csak nem lehet.