Az íj hercegnője

9.1. Béketárgyalások 1.

A hercegi udvar a készülődés lázában égett. Állandó sürgés-forgás folyt, az utazás lázas előkészületei zajlottak, néhány nappal az indulás előtt. Hosszú az út, sok felszerelés kell a hercegnek és kíséretének, meg élelem. Közel kétszáz fős a küldöttség. Néhány diplomata, tanácsadó és tolmács, pár szolgáló az uralkodó személyes szolgálatára, egy kis tábori konyha, meg a két század kísérő katona. Íjászok és a hercegi testőrség legjobbjai. Biztos, ami biztos. Öt nap múlva indulnak, hiszen hosszú az út.

Másoknak nem kell így sietniük, az érintett királyi családok közül többen elfogadták a delliánok ajánlatát, hogy az ő hajóikon tegyék meg az utat a messzi északra. Köztük Kampal király is, a nagy rivális. Talán nem fűlt a foga ahhoz, hogy a szárazföldön Lythania mellett kelljen elutaznia. Vagy csak sajnálta rá az időt, és így kényelmesebb volt. Az ő dolga.

Mindenki beleegyezett az Arboregiában tartandó találkozóba. Mindenki békét akart, túl sok áldozatot követeltek a háború évei. A helyszín is megfelelt. Arboregia semleges terület volt északon, egyik királyságnak sem állt a befolyása alatt. A végtelen erdők, völgyek és dombok világa. Nomád törzsek lakták, meg néhány kisebb fejedelemség volt ott. Kialakulóban lévő államok. Kereskedtek ugyan a náluk jóval fejlettebb déliekkel, de nem számítottak politikai tényezőnek. Katonai tényezőnek sem, a déliek ebben is messze előttük jártak. A tárgyalni igyekvő uralkodók némi ajándékot és aranyat, meg hasznos holmikat juttattak azoknak a törzsfőknek és fejedelmeknek, akiknek a földjein át kell utazniuk, és az erdő gazdájának, ahol a találkozóra sor kerül. Mindent előkészítettek, minden készen állt a tárgyalások megkezdéséhez.

Ami nem ígérkezett könnyűnek, hiszen arra például bizton számítani lehetett, hogy Kampal király különböző követelésekkel fog előállni. Nem azért, mintha mindet kivitelezhetőnek tartaná, de minél többet sikerül keresztülvinnie, annál inkább nyer az ügyön. Kampal ilyen volt, tudta mindenki. Kemény ellenfél, kellemetlen tárgyalópartner, és ravasz, mint a róka. Úgy hírlett, hogy a leendő trónörököse, a harmadszülött fia is hozzá hasonló. Az elsőszülöttjét a háborúban vesztette el, a másodikat pedig szerencsétlen vadászbaleset érte (bár olyan pletykák is napvilágot láttak, hogy összekülönbözött az apjával, így annak néhány testőre töltötte be valójában a vadkan szerepét).

Kampal talán nem volt már annyira bátor most, hogy közvetlenül is szembe kell néznie egykori ellenfelével, így biztosítékokat kezdett követelni, hogy a tárgyalások ideje alatt senki sem tesz ellenséges lépéseket, sem a helyszínen, sem azon kívül. Végül abban egyeztek meg, hogy minden uralkodó magával viszi néhány közeli családtagját, őszinte és tisztességes szándékai jeléül. Castellar herceg ezzel nehéz helyzetbe került, miután neki már csak két ilyen hozzátartozója élt. De a végén beleegyezett. Rajta ne múljon a békekötés sikere.

Illana hercegné csodálkozott a közelgő utazás hírére. Kicsit tartott is tőle. Férje azt mondta neki, hogy ez egy nagyon fontos ügy az ország számára, de legalább addig is együtt lehetnek, ami talán megér némi kényelmetlenséget. Így a hercegné izgatottan készült az útra (és kicsit szomorúan, hogy csak két szolgálóját viheti magával segítségül).

Rover dühöngött. Hallani sem akart az egészről, amin jól össze is vesztek az apjával. A herceg mérgesen közölte vele, hogy márpedig ő a birodalom uralkodója, a lánya ugyanúgy az alattvalója, így fejezze be az ellenkezést, és engedelmeskedjen. Ez a kötelessége. Rover nem tehetett semmit, és ez teljesen felzaklatta. Senki, sem az apja, sem a tanácsosok, sem a főtisztek nem értették, nem akarták megérteni az érveit. Paranoiásnak bélyegezték. Tehetetlenségre kárhoztatták.

A szolgálói tartottak is emiatt az Úrnő haragjától. Ami nem csapott le rájuk, a trónörökös nem töltötte ki rajtuk a dühét. Most sem. Rover úrnőt szolgálni furcsa volt. Annyira bizarr szokásai voltak. A legtöbbször inkább kért, mintsem parancsolt. Ha parancsot adott, sokszor azt is inkább kéréshez hasonló formában tette. Kedvesen viselkedett, még akkor is, ha fáradtság vagy rosszkedv gyötörte. Sosem kiabált, vagy emelt kezet egyetlen ügyetlen szolgálóra sem. Mindenkihez volt egy kedves szava, tudta a szüleik vagy a gyerekeik nevét, emlékezett apróságokra az életükből. Úgy viselkedett, mintha nem is volna hercegnő. Tulajdonképpen szerették. De látták a másik arcát is a háború alatt, amikor katonáknak parancsolt, a birodalmat irányította, ellenséget ölt. Akkor nagyon is uralkodóként viselkedett.