Az íj hercegnője

13. Nyomok

Hendryk és Dorothea folyamatosan civakodtak. A legkisebb, legjelentéktelenebb dolgokon is képesek voltak összekapni. Egyikük sem engedett a maga igazából. Tulajdonképpen megmosolyogtató volt látni őket. A férfi nem egy tapasztalt nőcsábász módjára viselkedett, hanem úgy, mint egy kölyök, akit teljesen elvarázsolt egy lány, és bármilyen ostobaságra képes, hogy ez a nő jó véleménnyel legyen róla. És mert a lány okos és művelt, Hendryk is mindent elkövetett, hogy bebizonyítsa: ő sem egy ostoba és műveletlen bunkó. Lépten-nyomon igazolni próbálta, hogy az intelligenciája méltó a lányéhoz. Ez pedig örökös vitatkozáshoz vezetett.

Mert Dorothea meg nem volt hajlandó szinte semmiben sem igazat adni neki. Nehogy már azt higgye az a fickó, hogy okosabb nála! Ő ugyan nem szorul rá arra, hogy egy ilyen nagyvilági alak mondja meg neki, hogyan működik a világ! Ő nem egy gyenge virágszál, akit a széltől is óvni kell. Most jótékonyan tekintsünk el attól a ténytől, hogy Roverrel szemben például sosem sérelmezte azt, amit Hendryk viselkedésében ki nem állhatott.

Rover csendben figyelte őket. Tudni akarta, hogy helyesek voltak-e a megérzései (ha már egyszer Rey örökébe lépett a „kerítésben"). Az ösztönei azt súgták, hogy azok ketten nagyon is mást mondanak és csinálnak, mint amiről az önkéntelen gesztusaik árulkodnak. Dorotheát nem volt olyan nehéz megfejteni. Foggal-körömmel védte az okos, határozott és független nő képét, de csak Hendryk előtt. Mintha előtte mindenáron erősebbnek akarna látszani a valóságosnál. Más helyzetekben azonban, amikor nem figyelt eléggé, egészen ellágyult, és az igazi énje a felszínre tört (amit a férfi is látott). Hendryk meg - amikor tudta, hogy Dorothea nem látja, és nem tudva, hogy Rover viszont igen - időnként úgy bámulta őt, mint egy szépséges északi istennőt. Elragadtatás ült ki az arcára, és valami olyan bárgyú ártatlanság, ami csak a fülig szerelmes férfiak sajátja.

Mindezek alapján Rover úgy vélte, hogy nem tévedett. Persze nem jelenti mindez azt, hogy ebből bármiféle kapcsolat, netán házasság lesz egyszer. De az esélye ott van. Az volt a véleménye, hogy azok ketten kicsit olyanok, mint Niita és ő. Rengeteg mindenben kiegészítik egymást. Ha úgy alakulna, biztos, hogy egész életükben civakodnának, de a kapcsolatukból épp emiatt nem hiányozna a szenvedély.

Fejcsóválva jött rá, hogy ő maga ötszáz év után is naiv és idealista maradt, aki hisz az igaz szerelemben. Ha már neki nem adatott meg a boldog élet, akkor szeretné, ha a fogadott húga élhetné át azt helyette. Hendryk talán nem a szőke herceg (nem is lehetne az, hiszen barna). De ettől - és az általában magáról mutatott nemtörődöm képtől - eltekintve jó ember. Vannak olyan rejtett jó tulajdonságai, amiket a helyzete miatt nem igazán mutathat meg a világnak. Dorothea és Hendryk valójában hasonlítanak abban, hogy a saját világuk egyiküket sem hajlandó olyannak elfogadni, amilyenek valójában. Így egy szerep eljátszására kényszerülnek (ez ismerős érzés volt egy egykori kis hercegnő életéből). Lehetséges, hogy éppen emiatt lennének egymás jó támaszai, és jelentenék a megváltást és a szabadságot egymás számára.

A Hendryk és Dorothea közötti akármi másoknak is feltűnt. Az északi küldöttség tagjainak. Némi rosszmájú elégedettséggel nyugtázták, hogy a tudomány és a nők nem férnek össze, hiszen ez a lány is elcsábult az első daliás merián férfi láttán. Nem is foglalkoztak tovább a kérdéssel. Ezzel Dorothea Vivere lekerült a napirendről, ellátták az „ez is csak egy nő" címkével. A rendszeres szóbeli beszámolójára sem tartottak igényt, mondván, hogy elegendő írásban benyújtania nekik. Amit azután senki sem olvasott el.

Dorotheát nagyon bántotta ez a bánásmód és az előítéletek. Ám tehetetlen volt e férfiak uralta világgal szemben. Nem mintha a jelentéseiben olyan sok eredmény állt volna. Amit idáig elértek, azzal a királyuk aligha lenne elégedett. Ennél jóval többre és kézzelfoghatóbbra számít. Kérdés, hogy meg tudják-e adni neki. Van-e egyáltalán mit megadniuk neki? Nehezére esett kimondania, de talán Hendryknek van igaza. Lehet, hogy az egész küldetés nem más, mint egy minden áron önigazolást kereső, nagyra törő álmokat szövögető király teljesíthetetlen álma. Akár egy életet eltölthetnek a meriscoriai könyvtárban és levéltárban, anélkül, hogy bármilyen eredményre jutnának. A király türelme azonban véges, és nem fog az örökkévalóságig várni rájuk.