Az íj hercegnője

10.1. A vég, a kezdet 1.

A sátorban csend és félhomály volt. Ott feküdtek mind az elesettek, szorosan egymás mellett, hogy elférjenek. Középen a hercegi pár. Tegnap még éltek. Ma már csak néma emlékek. Túl sokan voltak. Hamarosan el kell temetniük őket, ha az ellenség ezt meg nem akadályozza. Ha másképp nem lehet, akkor fel kell gyújtaniuk a sátrat, egy nagy máglyaként. Méltatlan vég ez annyi jó embernek. De nem kockáztathatnak meg egy járványt a táborban miattuk. Ezt ők is megértenék. Rover látta mindegyikük arcát, amíg a szüleihez lépdelt. Látta az ő arcukat is. Letérdelt melléjük.

- Itt vagyunk hát mind, az út végén - suttogta. - A háború alatt elveszítettelek titeket, és sosem kaptalak igazán vissza. Most már késő elmondanom nektek, hogy szeretlek benneteket. Ti vagytok a családom. Annyira sajnálom az egészet! Bárcsak meg tudtalak volna menteni, mindenkit, Rabynt és Reyt is! Talán tényleg az én hibám. De most már késő.

Reményvesztetten nézett maga elé. Csak halált látott maga körül, kívül és belül egyaránt.

- Mit mondjak az embereinknek? Ők tőlem várják a döntéseket, a csodát. De nem tudok csodákat tenni. Nem hiszem, hogy van innen kiút. Ha én terveztem volna a csapdát, nem lenne. Nem hiszem, hogy Kampal ezt csak rögtönözte. Túl sok katonát hozott magával. Szerintem erre készült kezdettől fogva. Nem tudom, hogy hányan támogatják őket, de senki sem fog mellettünk közbeavatkozni. Így végre elérik azt, amit a háborúban nem sikerült, megszabadulhatnak a Castellaroktól. Csak azután fognak összemarakodni a koncon, miután legyőzték Lythaniát. A birodalom pedig nélkülünk könnyű préda lesz. Talán néhány kis fejedelemség fennmaradhat, de az országnak vége.

Sírni tudott volna. Sírt is. Itt megtehette. Csak a holtak láthatták, és ők megőrizték a titkát.

- Annyira félek! - zokogta kétségbeesetten. - Nem akarok meghalni! Haza szeretnék menni Niitához, a felesége lenni, gyerekeket szülni neki! Élni! Bármit megadnék ezért. De nekem már nincs jövőm. Csak a csoda segíthetne rajtunk, de abból nincs túl sok errefelé. Küldök ki pár felderítőt, ám én csodálkoznék a legjobban, ha nem zártak volna körül bennünket. Egy darabig talán kitarthatunk, amíg el nem fogynak a nyilaink. Közelharcban kevés az esélyünk. Nem tudok alkudni sem az ellenséggel. Nincs mit adnom nekik, és megöltem Kampalt. A halálunkkal többet érnek. És most már félnek tőlem. Azt gondolják, ha kiszabadulnék, legyilkolnám mindannyiukat. Én lettem az Íjak Hercegnője, a könyörtelen gyilkos. Látjátok, most a saját legendám öl meg engem.

Szipogott, és megtörölte az arcát a kézfejével, szétmaszatolva rajta a könnyeket.

- Ha tudom, kiviszem innen az embereket. Ha nem lehet, akkor kitartunk a végsőkig, megdolgoztatjuk őket. A békéért jöttem, és mégis egy szörnnyé lettem. Bocsássatok meg minden bosszúságért, amit valaha is okoztam. Bárcsak visszaforgathatnám az időt! Ne haragudj, Anya, amiért nem voltam jó lányod! Apa, ne haragudj, hogy annyit vitatkoztam veled! Sajnálom, Manev, hogy meghaltál miattam! Bár jóvátehetném! De itt a vége, azt hiszem, hamarosan találkozunk, ha van túlvilág.

Felállt. Nem volt már miért itt időznie. A holtak birodalma hamarosan az ő lelkét is várja. Addig odakint még dolga van, felelős a száz emberéért. Mindenkitől elköszönt a sátorban, egyenként, név szerint, hogy méltóképpen búcsúzzon el tőlük.

A kijárat előtt egy pillanatra megállt, behunyta a szemét.

- Szeretlek, Niita - suttogta. - Örökké. Tedd azt, amire kértelek, élj, és legyél boldog, kedvesem!

Odakint a napsütés egy pillanatra elvakította. Hunyorogva nézett körbe. Karpon kapitány odasietett hozzá.

- Jól vagy, Felség?