Az íj hercegnője

16. Megoldások

Nem volt könnyű. Igaz, senki nem is állította, hogy könnyű lesz. Hendryk - becsületére legyen mondva - mindent megpróbált. Ha nem azzal a szemmel nézte a dolgokat, amit tudott, hanem az alapján, amit látott, akkor a látszat teljesen hihető volt. Akkor fel sem tűnt, hogy nem egy hús-vér emberrel beszél. Azt el kellett ismernie, hogy ez a lány elképesztő. Tökéletesen emberként viselkedik (igaz, olyanként, aki évszázados élettapasztalattal bír), és képes elfeledtetni, hogy mi is ő valójában. A felfoghatatlan korkülönbség dacára bármiről lehet vele beszélni, és teljesen olyan, mintha velük egyidős volna. Ugyanolyan otthonosan mozog ebben a világban, mintha nem is egy letűnt korból származna, hanem mindig is itt élt volna.

Minden előzetes kétség ellenére Rover egyszerűen az ujjai köré csavarta Hendryket. Hiszen okos volt, szórakoztató, villámgyors észjárású, csipkelődő, élettel teli, előítéletektől mentes és barátságos. Mire a férfi észbe kapott, gyakorlatilag szinte ott folytatták az eddigi, már-már baráti kapcsolatukat, mint a történtek előtt. És Hendryk végül úgy döntött, hogy nem érdekli, mi is valójában Dorothea fogadott nővére. Egyszerűen nem volt jelentősége. Ez a szellemlány valóságosabbnak és emberibbnek bizonyult a legtöbb élő embernél, akit ismert.

Még a „bizarr" szokásait is könnyedén el lehetett nézni neki, és azt sem volt lehetetlen elfogadni, hogy hármuk közül lényegében ő a domináns, ő dönti el, merre mennek, és mit csinálnak. Anélkül, hogy bármikor is rájuk kényszerítené az akaratát. Ha élő hercegnő korában is ilyen volt, akkor nem hétköznapi uralkodó lehetett volna belőle.

Azt ugyan nem mindig tudták követni, hogy mit miért tesz. A Ludécia fővárosába való visszatérésük másnapján például egy papírlapot nyomott Hendryk kezébe.

- Ezt Dorotheával rajzoltattam - magyarázta. - Megtennéd, hogy keresel egy vésnököt, aki mihamarabb elkészíti nekem ezt a pecsétet?

- Mit tervezel vele?

- Jó cél érdekében szeretném használni. Ha ezzel készen vagyunk, utána akár vissza is hajózhatunk Meriscoriába.

A dolgok ilyetén alakulása ellen Dorotheának sem lehetett kifogása. Úgy tűnt, örömmel tölti el, hogy ők ketten mégis kijönnek egymással. És ha Dorothea örült, annak mindannyian örültek.

- Ez a vártnál jobban ment - jegyezte meg, mikor egy kis időre négyszemközt maradtak a szállásukon. - Pedig nem hittem volna.

- Hendryk jó fiú - válaszolta a nővére. - Úgy érzem, tényleg fontosak vagyunk a számára. Eddig valójában magányos volt, ám bennünk barátokra lelt. Benned még annál is többre.

- Te hiszel neki, hogy csak így, első látásra belém szeretett?

- Aligha első látásra történt, de igen, hiszek neki. Figyelem már egy ideje. Nézd, nem rábeszélni akarlak, ha te nem érzel iránta így, csak látom bennetek a lehetőséget. Azt hiszem, akár működhetne is.

- És hol élnénk? Elhagyná a hazáját értem? Vagy én költöznék hozzá Meriscoriába, távol a családomtól?

- Egyik sem példátlan a történelemben.

- Te talán elköltöztél volna Niitával a világ végére?

- Én szinte könyörögtem neki, hogy menjünk el innen messzire, csak mi ketten, és hagyjuk a fenébe a politikát. Azért imádkoztam, hogy lemondhassak a trónörökösségről, és új életet kezdhessek vele, valahol a „világ végén".

- Megbántad, hogy nem így tettél?

- Nem volt rá reális esélyem. De kis szerencsével talán így is boldogok lehettünk volna. Mindegy, ezen már késő bánkódni.