Az íj hercegnője

1.2. Otthon 2.

Az erdőben lapultak. Szarvasra lesve. A herceg és Rover, mindketten ugyanolyan, zöldesbarna vadászruhában. Néha csak így, kettesben hódoltak a vadászat iránti szenvedélyüknek. A herceg itt néhány órára szabad és gondtalan lehetett, nem nyomták a vállát az államügyek. Felszabadító érzés volt, bár manapság már egyre kevésbé bírt igazán felszabadulni. Túl sok felhő gyülekezett a fejük felett. A felesége előtt igyekezett titokban tartani, nehogy felzaklassa vele. De a fiai, és különösen a leendő trónörököse elől nem titkolhatta el. Rabyn már férfi. Fiatal ugyan, de teljes jogú. Reynard is hamarosan az lesz. És mindkettejükre szüksége van ezekben a nehéz időkben, melyekkel szembe kell nézniük.

A lányára pillantott, tekintete elidőzött rajta. Nem kimondottan szép, bár csinos. Lassan fiatal nővé érik. Tizennyolc éves kora körül már érdemes lesz majd egy előnyös házasságon gondolkodnia. Nem lesz könnyű. Bizonyára lennének kérők, de olyanhoz nem szívesen adná, aki nem tudja megbecsülni, aki nem képes méltó társa lenni. Mert a lánya nagyon okos és művelt. Van érzéke a diplomáciához is, tud bánni az emberekkel, és korát meghazudtolóan érett gondolkodású. Mint a múltkor is a vacsoránál. A herceg mindig szeretettel gondolt rá. És fájó szívvel is. Mert pontosan átérezte Rover tragédiáját. Mert hercegnőként behatárolt a mozgástere, a jövője és a lehetőségei. Tán nem annyira, mint más hercegnőké, de attól még az. Mert lánynak született. És Castellar herceg érezte a súlyos igazságot, hogy ha Rover fiúnak született volna, akkor a testvérei közül talán pont ő lenne a legrátermettebb és legalkalmasabb trónörökös.

- Most mutasd meg, mit tudsz! - súgta a fülébe. - Hogy Tama kapitány nem hiába dicsérget. Jobbra!

Rover is látta az állatot. A szarvasbika ott legelt, tőlük jobbra. Az íja hatótávján belül. Persze nem egy közönséges íjén, de az övé nem is közönséges íj volt. Hanem egyike a Castellarok híres vadászíjainak. Kimondottan neki készült, amit az atyjáénál és fivéreinél gyengébb izmaival is könnyen kezelhetett. A szeme és a keze pedig biztos és pontos volt. Halálpontos, ahogy a tanára, az íjászok rangidős kiképzője, Tama kapitány gyakran emlegette.

Előhúzta a nyílvesszőt, az íjra illesztette, lassan célra tartotta. Célzott. Egyenletesen lélegzett, eggyé vált a fegyverrel, az erdővel, a lágy szellővel. Várt. Várta a pillanatot. Azután az íj húrja pattant, a nyílvessző kilőtt, és célba talált. Halálos pontossággal. Pont a bika feje mellett elsuhanva, egy fa törzsébe csapódott. Az állat megugrott, és eltűnt a sűrűben.

- Elhibáztad - mondta a herceg.

- Dehogy hibáztam el! - vágta rá Rover. - Ritkán hibázok, akkor is többnyire szándékosan. Nem vagyok éhes. Akkor miért lőjem le, ha nem akarom megenni? Nem akarok trófeát. Inkább hadd éljen szabadon. Vagy te talán szarvaspecsenyére vágytál?

- Ugyanolyan idealista vagy, mint anyád. De nem vagy te egy kicsit tiszteletlen apáddal?

- Nem jobban, mint szoktam.

- Jaj, sok baja lesz még veled a leendő férjednek egyszer!

- Tényleg férjhez akarsz adni? Ilyen hamar?

- Még nem, Ro. Ám előbb-utóbb gondolkodnunk kell rajta. Nem akarlak belekényszeríteni semmibe, de eljöhet az idő, mikor kénytelenek leszünk egy ilyen szövetséget is fontolóra venni. Ha nem marad más a határokon túl, akkor akár a határokon belül. Valamelyik honi nemesi családdal. Van olyan, akit te megfelelőnek tartanál közülük, itt vagy ott?

- Még nem igazán készültem fel erre - hajtotta le a fejét Rover szomorkásan. - De természetesen számításba vettem, és figyelem őket ilyen szemmel is. Nem túl jó a választék, bár egy-kettő ígéretes lehet. Tudom, mi a végső kötelességem, bár reméltem, hogy egyszer majd szerelemből mehetek férjhez. Sajnos az idő nem nekem dolgozik.