Az íj hercegnője

12. Az idegen

A hajó kikötni készült. Lágyan siklott az egyik móló felé (persze nem a legelőkelőbb helyre). A teljes küldöttség a fedélzeten volt, és elragadtatottan bámulták a szemük elé táruló, lenyűgöző látványt, Meriscoria fővárosát. Igazi világváros volt ez, amelyhez foghatót még sohasem láttak. A messzi Észak városai és királyságai a nyomába sem érhettek. Tudták ezt az itteniek is, és talán pont ezért tervezték ilyenre a fővárosukat, hogy elkápráztassák és letaglózzák az ide érkező idegeneket. Ez is egyfajta lélektani hadviselés volt, hogy a látogatók kicsiknek és jelentékteleneknek érezzék magukat vendéglátóikhoz képest.

A szándék működött, mert kevesen tudták csak kivonni magukat a hatása alól. A többség számára már itt megdöbbentő erővel hatott a Birodalom ereje és gazdagsága, amely elsődlegesen a tengerek feletti uralmon alapult. Meriscoria volt a Tengerek Ura, emberemlékezet óta. Hajói bejárták a világtengereket, a messzi távolba is elvitték uraik, a meriánok hírét, hitét, befolyását és hatalmát. Valódi, megkérdőjelezhetetlen nagyhatalommá tették hazájukat, óriási kiterjedésű gyarmatbirodalmat hozva létre.

Az északi küldöttség ámult és bámult. Pedig még csak a kikötőt látták, meg a távolban a mögötte elterülő, öt dombra épült várost. Dorothea kissé messzebb húzódott a többiektől, nem akart most szem előtt lenni. Jó oka volt rá.

- Emlékszel belőle valamire? - kérdezte a csak az ő szemei számára látható nővérét. - Mikor jártál itt?

- Igen, emlékszem - bólogatott Rover. - Tizenhárom éves voltam, anyámmal jöttünk, és nagyjából másfél hónapot töltöttünk itt. Nézd, az ott a Nagy Szentély, a királyi templom. Tízezer hívőt tud befogadni egyszerre. Ez az öt domb városa. A legmagasabbik tetején áll az Aquapaleta, a kikötő fölé magasodó királyi vár. Ott laktunk, mert anyám itt született, egykor maretiai hercegnő volt. Ha balra nézel, láthatod a csillagvizsgáló tornyát, jobbra pedig, az a nagy épülettömb a birodalmi könyvtár. Irdatlan mennyiségű könyv van ott.

- Mit csináltatok itt?

- Próbáltuk megerősíteni a szövetségünket anyám királyi családjával.

- És te?

- Ó, hát én azt tettem, mint a többi korombeli hercegnő. Ruhákról, bálokról, ifjú hercegekről csacsogtunk, és ábrándoztunk naphosszat.

- Nehezen tudlak elképzelni olyannak - kételkedett Dorothea.

- Én is voltam egyszer fiatal és butácska kislány - vont vállat Rover. - Közben meg kémkedtem egy kicsit.

- Mit csináltál?!

- Figyeltem és hallgatóztam. Iszonyúan fárasztó volt játszani az elkényeztetett hercegkisasszonyt. A felnőttek nem vettek minket komolyan. Ezzel esetemben hibát követtek el, mert én meghallottam, amit nem a mi füleinknek szántak. Hiszen pontosan arra voltam kíváncsi, hogy mit gondolnak valójában. Akkor jöttem rá, hogy eszük ágában sincs minket támogatni. Anyám nagyon megharagudott rám, amikor ezt odahaza többször is elmondtam, a hazatértünk után. Bántotta, hogy megvádoltam a rokonait.

- Mi történt azután?

- Sajnos igazam lett. A delliánok nem segítettek nekünk a háborúban. Négy évvel később pedig, titokban hajókat adtak az ellenségeinknek, hogy megtámadhassák a szinte védtelen fővárosunkat.

- Istenem! Sikerült nekik? - Dorothea arca őszinte szörnyülködést tükrözött.

- Nem. De ez már egy nagyon régi történet.

- Most mire számíthatunk, ha partot értünk?

- A nagyság és a hatalom fitogtatására. Semmi különös, ez csak politika. Veletek szerintem barátságosak lesznek, és a hátatok mögött megmosolyognak majd benneteket. A ti királyságotok nem veszélyezteti az érdekeiket. Hasznos szövetségeseik lehettek, ha észak felé is szeretnék kiterjeszteni a befolyásukat. Ti most egy lesztek a csodálóik közül. Nem tudom, milyen ez a mostani királyi család, meg a Parlament, de a politikai minták általában így működnek.