Az íj hercegnője

11. Küldetés

Dorothea Vivere a napfelkeltét nézte. Ebben nincs semmi különös, mások is megteszik ezt, széles e világon. Mások is képesek korán felkelni, hogy gyönyörködhessenek eme páratlan szépségben. Azonban sokkal kevesebben és ritkábban teszik ezt egy tengerjáró hajó fedélzetén. Dorothea megtette. Amióta csak hajóra szálltak, minden reggel (vagy inkább hajnalban) felkelt, felment a fedélzetre, és megkereste a kedvenc helyét a hajóorrban. A matrózok nem zavarták, tiszteletben tartották a bolondériáját. Meg köztük is akadtak olyanok, akik igazán szerették a tengert, a víz és az ég végtelen kékségét, és az ezzel járó szabadságot. Így Dorothea zavartalanul élvezhette a maga kis reggeli szertartását.

Szerencsésnek érezte magát, hogy megteheti, és nem kínozza tengeribetegség, mint egyik-másik útitársát, például Eustal professzort. Vagy nem lusta korán kelni. Odahaza is gyakran kelt korán, habár megtehette volna, hogy lustálkodik egy kicsit. Néha meg is tette, de legtöbbször nem vitte rá a lélek. Otthon nem olyan nevelésben részesült.

Az „otthon" és az „odahaza" jelentése néhány évvel ezelőtt megváltozott a számára. Régen a szülőfaluját és a szülei házát jelentette. Ellenben most, közel hat éve már a fővárost, és Kadmus bácsikája otthonát. Össze sem lehetett hasonlítani a kettőt. A faluja után a város egy hatalmas, nyüzsgő forgatag volt. Megszokta, megtanulta értékelni, és voltak előnyei is. Például az iskola, ahová Kadmus bácsi tanulni küldte. Dorothea nagyon szeretett tanulni, és ez jó hely volt erre a célra. Hamarosan kiderült, hogy ez a lány nagyon is okos, és érdemes vele komolyan foglalkozni.

A másik ilyen csodás hely a könyvtár volt, ahol Dorothea szívesen töltötte az idejét. Ezen túl pedig jól érezte magát a nagybátyjáék házában. Szerették őt itt. A nagybátyja, Marilla néni, és a gyerekeik, Pastek, Norrick és Luana is. A gyerekek közül ő volt a legfiatalabb, de szerencsére csak pár évnyi korkülönbség választotta el őket. Befogadták, és a családjuk teljes jogú tagjává vált. Otthonra és családra lelt közöttük.

Régen neki is volt családja és saját otthona. Azután mindez egyetlen nap alatt semmivé lett. Portyázó idegen katonák jöttek, feldúlták a falut, megöltek mindenkit. Dorothea csodával határos módon menekült meg, ő lett a faluja egyetlen és utolsó túlélője. Sikerült életben maradnia mindaddig, míg a bácsikája, Kadmus tábornok érte nem jött, és magához vette. Azóta ő neveltette, és az ő családjával élt. Ami most már Dorothea családja is volt.

Ennek lassan már hat éve. A félénk és naiv kislányból kedves és eszes fiatal nő lett. Hamarosan betölti a huszonegyedik évét. Jó élete van. Felnőtt. Azt teheti, amihez kedve van. Kadmus bácsiék nem kényszerítik semmire. Nem mondják azt, hogy foglalkozzon inkább a férjhez menetellel. Hagyják, hogy a tudomány töltse ki az életét, és büszkék is rá, amiért ilyen okos és tehetséges.

De nem csupán az. Bár a lelke mélyén megmaradt annak a vidéki kislánynak, ám nem volt sem ostoba, sem pedig vak. Tisztában volt a saját képességeivel (nagyjából), és azzal is, hogy a külseje miatt sem kell szégyenkeznie (nem mintha ez különösebben befolyásolta volna). Felnőtt nővé vált, a teste szépen kikerekedett azokon a helyeken, melyek vonzzák a férfiak tekintetét. Talán nem feltűnő szépség, de meglehetősen csinos. Észrevette, hogy sokan megnézik maguknak. Egyelőre nem számított. A maga naivitásával úgy gondolta, hogy majd igaz szerelmet, és egy különleges társat fog választani, amikor eljön az ideje.

Az új családjától mindent megkapott, a szeretetet is beleértve. Mégis hiányoztak a szülei és a faluja, bár az évek múlásával megtanulta elengedni mindazt, amit úgysem kaphat vissza. Egyvalami kivételével. Azt nem tudta, nem is akarta elengedni. Hiszen annak köszönhette az életét. A fogadott nővérét, Rovert. Az ő emlékébe kapaszkodott a nehéz pillanatokban, ő segítette át a legrosszabb napokon. Csaknem hat éve már, hogy nem látta. Rover ott maradt az erdőben, az egykori faluja mellett, a távolban.