Az íj hercegnője

6. Korona és trón

- Ez mi volt? - kérdezte a herceg (teljesen feleslegesen, hiszen a saját szemével látta), csak nehezen palástolva a meglepetését. - Ezt ti találtátok ki?

- Niitáé az érdem - felelte Rover. - Az én fejemben csak az alapötlet fordult meg. Ő gondolta tovább, ő találta ki a részleteket, ő képezte ki rá az embereit. Ők az elsők, a kísérlet.

- Ez így nem teljesen fedi a valóságot - lépett oda melléjük Niita. - A hercegnő megint szerénykedik. Nélküle ez nem is létezne. Egy részletesen kigondolt tervvel állt elő, azután együtt addig csiszolgattuk, míg ez lett belőle.

- Te adtad hozzá az összes katonai tudást!

- Te pedig a stratégiai és taktikai hátteret - vitatkozott vele a kapitány, mintha csak kettesben volnának.

- Nélküled ez nem is létezhetne!

- Miért, nélküled talán igen? Tudod, Felség, az egésznek az alapja a hercegnő harcmodora - fordult Niita a herceghez. - Figyeltem őt a csatában, meg a gyakorlótéren. Olyan dolgokra képes a vadászíjával, amik elképesztők. Gyors, halálosan pontos, félelmetesen hatékony. Mi eddig csak nyílt harctéri ütközetekben használtuk az íjászainkat, a hagyományos módon, nagy tömegek ellen. Ez valami más. Egyfajta lopakodó, vadászó, gerilla-taktika, mesterlövészekkel kombinálva. Képzeld el a lehetőségeket. Kisebb létszámú beszivárgó egységeket, amik becserkésznek és levadásznak bárkit. Bárhol és bármikor lecsaphatnak, azután gyorsan eltűnnek. Folyamatos fenyegetést jelentenek. Olyanok, akár a szellemek. Szétzilálják az ellenség harci morálját. Félelmet keltenek, senki és sehol nincs tőlük biztonságban. Láthatatlan, néma kísértetek. Nincs nyílzápor, csak halálosan pontos, célzott lövések. Ha pedig mégis sarokba szorítanák őket, villámgyorsan is képesek lőni, sokkal gyorsabbak és pontosabbak, mint bármely eddig ismert íjász. Hatékonyak, és a lélektani hadviselés az igazi erősségük.

A herceg magában emésztgette a látottakat és hallottakat. Meggyőző volt a demonstráció. Ez tényleg valami új. Nyilván nem tudnának hagyományos csatákat eldönteni, de az ellenség lelkét törnék meg. Mintha lenne egy saját mestergyilkos-osztaga.

- Ha még közelharcban is jók lennének... - mondta ki hangosan a gondolatait.

- Tanulják a tőrvívást, és gondoltunk már rá, hogy fegyvertelen harcművészetet is tanulhatnának, ahol nem a puszta testi erő a döntő - bólogatott a kapitány. - Mikor készen állnak majd, nagyon ütőképes kis csapat lesznek. Egyik ellenségünk sem rendelkezik ilyennel.

- Köszönöm, kapitány. Magunkra hagynál bennünket egy kicsit?

- Igen, Felség. Te pedig ne akard egyedül rám hárítani az érdemet mindazért, ami a te fejedből pattant ki, azután együtt valósítottuk meg, Úrnőm! - vetett egy szigorú, mégis mosolygós pillantást a hercegnőre távoztában.

Kettesben maradtak. A herceg az embereihez siető tisztet figyelte, meg a szeme sarkából az utána néző lányát. Átfogalmazódtak benne az eddigi kérdések. Ott volt előtte az egyértelmű válasz Roverre.

- Ennyire? - kérdezte halkan.

- Azt hiszem, igen - vont vállat Rover, még mindig Niitát bámulva. - Azt kérdezted tőlem, hogy akarom-e a trónt. Nem akarom. Ha választhatnék a kettő közül, én őt választanám. A sors csúnya fintora, hogy mégis csak az elsőre lenne esélyem.

- Rangban messze alattad áll.

- Tudásban és emberségben meg velem egyenrangú.

- Nagyon közvetlenül beszél veled.

- Kimondja, amit gondol. Sokszor szavak nélkül is értjük egymást. Teljesen egymásra vagyunk hangolódva, ezért is tudunk ennyire jól összedolgozni. Az egyetlen ember, aki megnyugtat, aki érti a lelkem sötét kétségeit. Egyszerűen kell nekem.