Az íj hercegnője

2.2. Felhők és vihar 2.

A lythaniai hadsereg felkészült a háborúra. Ez volt a tábornokok, a Tanács, a hercegek és az uralkodó véleménye is. Hosszú évek során kitűnő kiképzést kaptak, a lehető legjobb minőségű fegyverekkel és felszereléssel rendelkeztek. A katonáik erősek és magabiztosak. És az övéik az ismert világ legjobb íjászai is.

Lythania íjászait mindenki csodálta és félte. Ez volt az elit hercegi gárda magja, a sereg büszkesége, a legfélelmetesebb fegyvernemük. A honi fegyvermesterek készítették a világ talán legjobb íjait, a titkos módszer apáról fiúra szállt. És ők készítették azokat a nyílvesszőket is, melyektől rettegett a világ minden hadserege. A pokol nyilait, melyeknek nem állhatta útját egyetlen páncél vagy pajzs sem. Amelyekkel a Castellarok íjászai egész csapatokat tudtak lemészárolni, mielőtt még a seregek igazán egymás közelébe kerülhettek volna. Azután a többit a lovasság és a gyalogság elvégezte. Néha a puszta megjelenésük is elég volt a harci szellem megroppantásához. Elvégre, ki akar olyan ellenséggel harcolni, akinek a fegyverei a megszokottnál kétszer nagyobb távolságról is darabokra szaggatják az arcvonalat? A Castellarok nyilai pusztítóak voltak.

A hadvezetés magabiztos volt. Az uralkodó nem annyira. Őt nem vakította el az önhittség, a legyőzhetetlenségbe vetett hit. Realista volt. Aki felmérte a helyzetüket. Ez már nem a dédapja, vagy a nagyapja világa volt. Lythania ma talán gazdagabb. De egyedül van. Szövetségesei nem álltak mellé, újakat nem talált. Sok a haszonleső, akik csak a bukásukra várnak, hiszen a kapzsiság és irigység nagy úr. Az országa népe elpuhult a jóléttől. Már nagyon rég nem láttak háborút a hazájuk földjén. Nincs tapasztalatuk az azzal járó megpróbáltatásokról. Civilizált városlakókká váltak, modern emberekké. Akik színházba járnak, bálokat tartanak. Jószerével még a falusi földművesek is. Nem tudják, mi a tartós nélkülözés.

Az ellenség viszont létszámfölényben van. Összetartó szövetséget alkot. Mert mindenki Lythania gazdagságát és kincseit akarja. Nem tudják, nem akarják tudni, hogy a valódi kincset az emberek és a béke jelentik. Meg akarják szerezni bármi áron, mert azt hiszik, azzal mindörökre az övék lesz. Ám a jólét adta kényelemért keményen meg kell dolgozni, minden egyes napon. Csak ez a felületes szem számára nem látható. És mindkét tábor tagjai torz tükörbe néznek: a lythaniaiak rég nem ismerik már a szolgaságot, míg Kampal népe sosem volt szabad. Hogyan érthetnék meg egymást, mikor ennyire nem egy nyelvet beszélnek?

***

A háború egy kis lépéssel kezdődik. Egy jelentéktelen eseménnyel vagy viszállyal, ami visszafordíthatatlanná nő. Néha onnan támad, ahonnan a legkevésbé várnánk.

Mindenki Kampal király lépéseire figyelt, Raruthia szándékaira. Legalábbis mindenki, aki számított, és tudott a várakozásokról. Lythania népe ezalatt élte az életét, és még mindig a kicsit magasabb adókon duzzogott.

Közben a háború csendben elkezdődött. Keleten. A szomszédjaikkal már évszázadok óta békében élő hegyi emberek előmerészkedtek a hegyeik közül, és lecsaptak az alattuk elterülő lythaniai síkság földműveseire. Akik sohasem ártottak nekik, kereskedtek is egymással. Az egésznek nem volt semmi értelme, hiszen eddig jól megvoltak egymás mellett. Mi késztethette őket erre?

Nem derült ki az ok, és a herceg csapatokat küldött. Meg követeket, hogy tárgyaljanak, és simítsák el a viszályt, bármi is váltotta ki azt. A követek elindultak a hegyekbe. Sosem tértek vissza. Nem maradt más megoldás. Lythania harcba kezdett, a keleti síkságon és a hegyekben. Még nem sejtették, hogy hosszan elhúzódó harc vár ott rájuk.

***

- Gyerünk! Feszítsd meg az íjat! Erősebben! Tarts célra! Várj! Még várj! Mintha a harcmezőn lennél. Csalogasd az ellenséget! Most jó! Lőj!