Az íj hercegnője

15. A viszontlátás

Antemillas néhány órányi járásra volt a fővárostól, szép, vidékies környezetben. Hendryk végül két lovat bérelt, miután kiderült, hogy Dorothea nem tud lovagolni. A lány így előtte ült a nyeregben egész úton, egy barna mén hátán. Meglepő módon egészen jól kijöttek most egymással, Hendryk szenvedélyes vallomása óta, melyben az anonim jótékonykodásairól és a terveiről beszélt. Úgy tűnt, ezzel az akaratlan őszinteségi rohamával sikerült áttörnie a kettejük között húzódó, bár egy ideje már egyre vékonyodó falat. A jelek szerint, attól a perctől fogva Dorothea végre kezdte komolyan venni őt, és így kiderült, hogy sokkal több közös vonás van bennük, mint azt gondolták volna.

Rovernek egy engedelmes, szürke kanca jutott, és a hercegnő eleinte tartott tőle. Bár fiatalabb korában jó lovasnak számított, de már nagyon régen nem ült lóháton, amióta pedig szellemként létezett, az állatok inkább kitértek az útjából. De nem történt baj. Ebben az emberhez hasonló alakjában a kanca barátságosan fogadta őt. Jó érzés volt újra nyeregben ülni. Élvezte a vágtatást, ahogyan közben a hajába kapott a szél. „Mintha élnék" - gondolta keserűen.

A régi családi kúria Antemillas határában állt. Új gazdái is szépen karbantartották, a körülötte lévő birtok is gondozott volt. Szép lehetett itt felnőni. A Balitartól kapott írás birtokában könnyen, minden kérdezősködés nélkül beengedték őket, megspórolva ezzel a felesleges magyarázkodást. Itt és most messze földről jött zarándokok voltak, akik tiszteletüket teszik a hős tábornok sírja előtt.

A síremlék a birtok egyik szegletében állt, szépen gondozott környezetben, zöldellő növények között. Úgy alakították ki, hogy a zarándokok a kúria lakói nyugalmának megzavarása nélkül kereshessék fel. Egyszerű díszítésű, félgömb-kupolás épület volt, méltóságteljes, mindenféle hivalkodástól mentes. Méltó megemlékezés egy megbecsült emberre. Rengeteg virág és koszorú díszítette. Balitar nem túlzott, amikor azt állította, hogy Harkion tábornok emléke ma is nagy megbecsüléssel bír.

Az ajtón belül egy kis kápolnát alakítottak ki, ahol a zarándokok nyugodtan imádkozhattak, és gyertyát gyújthattak közben. Rover egyedül lépett be, Dorothea és Hendryk hagyták, hogy magában lehessen. Egy kis koszorút és egy gyertyát hozott magával. Nagyon furcsa érzés volt itt lennie, kicsit félt is a találkozástól. Persze tudta, hogy nem igazi találkozás lesz. Bárcsak az lehetne!

Odabent két életnagyságú kőszobrot talált. Régen színesek lehettek, de az évszázadok során megkopott rajtuk, és lepergett a festék. Egy férfit és egy nőt, egy házaspárt ábrázoltak. A férfi valamiféle díszegyenruhát viselt. Középkorú lehetett, homlokán néhány lágy barázdával, és keskeny bajusszal, ami jól állt neki, katonás tekintélyt kölcsönzött az arcának. A szobrász jó munkát végzett, egészen élethű portrét alkotott, állapította meg Rover. A szoborról nagyjából Niita arca nézett vissza rá, igaz, jóval idősebben, mint ahogyan az ő emlékezetében élt. De hasonlított önmagára. Mellbevágó volt így látni.

Lassan megérintette a szobrot, gyengéden végigsimogatta a hideg kőkezeket, majd az arcát.

- Szia! - mondta halkan, és közben könny szökött a szemébe. - Végül csak hazajöttem hozzád. Mindössze ötszáz évet késtem.

Remegő kézzel tette le a koszorút egy kis kőpadkára, majd a kápolnában lobogó örökmécses lángjánál meggyújtotta a gyertyát.

- Örülök, hogy megfogadtad a tanácsomat, és éltél - folytatta rekedten. - Örülök, hogy jó életed volt, és talán boldog voltál. Remélem, így volt. Megérdemelted, hogy boldog legyél, hogy családod és gyerekeid legyenek. Én is megtartottam az ígéretem, és egész életemben szerettelek. Kár, hogy csak így láthatlak viszont. Látod, kegyetlen a sors: én haltam meg a leghamarabb, most mégis én vagyok itt egyedül, hogy emlékezzem mindnyájatokra, akik túléltetek engem. Nincs semmi értelme az egésznek.