Az íj hercegnője

4.2. Bogár a fülbe 2.

- Úgy! Jól csinálod! Ügyesen feszíted az íjat - mondta Niita türelmesen.

- Igyekszem - vicsorogta az erőlködéstől Rover. - Nem megy jobban.

- Tudom, hogy nehéz. Ezen nem tudok segíteni. De van egy trükkje, amivel egy picit könnyíthetsz a dolgodon. Megmutatom.

A férfi odalépett mellé, és óvatosan ő is megfogta az íjat. Összeért a kezük közben. A kapitány egy kicsit igazított a hercegnő kéztartásán, az ujjai és a válla állásán.

- Egy hajszálnyival könnyebb így - mondta. - Sokat nem segít. Férfierőre tervezték, és még a férfiak közül sem mindenki boldogul vele. Jó, most már lőhetsz.

Rover elengedte a nyilat. Nem volt elégedett az eredménnyel.

- Ez még nem az igazi - csóválta a fejét. - Tama kapitány most azt mondaná, hogy ő megmondta. Neked könnyen ment?

- Mondhatnám, hogy őstehetség vagyok, de nem - mosolyodott el halványan Niita. - Volt némi érzékem hozzá, de Tama rengetegszer üvöltötte le a fejem, mire rendesen megtanultam. Ő mindig a legjobbat követelte, és ez nem volt könnyű. Viszont megtanított rá, hogy ez miért olyan fontos. Kemény kiképző volt.

- Igen, velem is.

- Én nem egészen ezt hallottam - jegyezte meg egy futó mosollyal a férfi. - Azt mesélték, te voltál a kedvenc tanítványa. Aki állítólag morgós vén medvének hívtad.

- Szigorúan csak a szemébe mondva.

- Akkor bátor voltál.

- Aligha. Csak hercegnő.

- Nem hiszem, hogy csupán emiatt kedvelt volna.

A kapitány lassan összepakolta a felszerelést. Nyugodt mozdulatokkal, kapkodás nélkül. Rover ezt is kedvelte benne. Niita mindig higgadt volt és természetes. Sosem veszítette el a fejét, még nehéz pillanatokban sem. Türelmes volt az újoncokkal. Szigorú parancsnok, de megértő feljebbvaló. Türelmesen viselkedett a hercegnővel is. Nem zavarta, hogy az a felettese. Ugyanolyan professzionális volt, mint mindig. Gyorsan ráállt arra, hogy maguk között mellőzzék a szükségtelen formaságokat. Ellentétben például Manevvel.

Tisztelettudó volt, de barátian viselkedett. Tudott tréfálni is, de nem beszélt feleslegesen. Értelmes tekintettel figyelt, és elmondta a saját véleményét. Azon volt, hogy hasznára legyen az Úrnőnek, a lehető legjobban szolgálja ki az akaratát. És a műveltségével sem volt baj.

Rover magában néha csúnyákat gondolt a bátyjáról. Mert Reynard bogarat tett a fülébe a folyamatos duruzsolásával. Jó, nem lett tőle más emberré, de kezdte picit más szemmel nézni például Niitát. A látottak végül is nem voltak ellenére. Kedvelte a kapitányt. Aki vélhetően tisztában volt ezzel. Mégsem változott meg, nem lett tolakodóvá.

Rover már semmiben sem volt biztos. Akadtak ritka pillanatok, mint ma is, mikor gyakorlás közben összeért a kezük. Nem volt kellemetlen érzés, de úgy érezte, ebből akkor sem lenne szikra, ha beléjük csapna a villám. Máskor meg összerezzent, ha a kapitány rámosolygott.

De Niita nem próbált közeledni hozzá. Már-már félig-meddig barátokká lettek, amennyire a parancsnoki láncban betöltött helyük és szerepük ezt megengedte. Ami másoknak is feltűnt, és most kettejükről kezdtek el halkan pletykálni. Hangosan nem mertek, az Úrnőnek nem kis tekintélye volt a fővárosban.

- Azt hiszem, nem erőltetem tovább - törte meg a csendet Rover. - Maradok a parancsnoklásnál, meg a saját íjamnál, azokkal legalább elboldogulok. Köszönöm, hogy segítettél. Nagyon érdekes volt veled, mert te másképp tanítasz, mint Tama. De előtted sem kellett szégyellnem magam.