Az íj hercegnője

5. A fegyverszünet ára

A kapcsolatuk Niitával alapvetően nem változott meg a történtek után. Ugyanúgy tisztelték és nagyra tartották egymást, ugyanúgy tudtak együtt dolgozni, mint azelőtt. Csak az érzések voltak mások. Rover immár egyre biztosabb volt benne, hogy szereti a férfit. Nagyon tudná szeretni, ha lehetséges volna, amire vágyni kezdett, és amit egy pillanatnyi remény után elveszített. És úgy érezte, hogy a szíve mélyén Niita is szereti őt. Csak a kötelesség és a becsület szava erősebb benne minden másnál. Ezt is megértette, és elfogadta, hiszen ebben is hasonlítottak egymásra. Annyi közös tulajdonságuk van.

Niitával lehetett beszélgetni mindarról, ami őt gyerekkora óta érdekelte. Ismerte a történelmet, a földrajzot, szerette a művészeteket és a költészetet. A képzelőereje is hasonlóan működött. Vágott az esze, ha vitára került a sor. Egyáltalán nem katonának kellett volna mennie. Csak nem volt más választása. Neki sem.

Niita tökéletes barát volt. Megértő, gyengéd, törődő, kedves. És a hercegnő úgy érezte, hogy társául is tökéletes lenne. Persze, a családjával nehéz volna elfogadtatnia. Pontosabban az apjával. Rey bizonyára nem ellenezné. Az anyja pedig már teljesen elveszítette a kapcsolatot a külvilággal.

Azon kapta magát, hogy többször is megakad a tekintete a férfin, a szikár alakján, az arcán, a kezén, ahogyan éppen megmutat valamit az embereinek kiképzés közben, vagy mikor magyaráz. Ilyenkor furcsa izgalmat érzett, meg valamilyen kis nyomást és melegséget a hasában. És féltékenységet. Ki az az Amelia? Egy köznemesi család sarja. Hogyan is versenyezhetne Vele, a birodalom hercegnőjével, az ország helyettes kormányzójával, az uralkodó leányával? Mi olyat tudna adni Niitának, amit Ő nem? Hiszen alig ismerik egymást! Ők ketten viszont nagyon is értik és érzik a másikat, hasonló az érdeklődésük, még a gondolkodásuk is. Ezerszer többet adhatna a férfinek, mint amiről az az egyszerű lány akár csak álmodni is merne!

De ezek mind csak kétségbeesett gondolatok voltak, a féltékenységéért meg egyenesen szégyellte magát. Rover pontosan tudta, hogy itt ő már veszített, mielőtt egyáltalán próbálkozhatott volna, vagy felmerülhetett volna benne a próbálkozás gondolata. Más férfi talán kísértésbe esne. De nem Niita. Ő igazi lovag. És Rover sem kérne tőle soha ilyet, mert ebben is hasonlítanak egymásra, mindkettejüknek fontos a tisztesség és a becsület. Erről a hajóról lemaradt. Másik meg nem jött, és a kikötőt is felgyújtották közben.

Miért ilyen átkozottul kegyetlen az élet? Kezdetben mindent ígér, mindennel kecsegtet, azután szép lassan mindent elvesz. Rover pocsék önsajnálatban dagonyázott. Amiről nem volt kivel beszélnie, tanácsot kérnie, vagy csak jól kisírnia magát. Mert erősnek kell lennie, a népéért és a hazájáért. Lythaniában most ő Castellar úrnő, amíg csak az apja haza nem tér. Az anyja már képtelen betölteni ezt a szerepet, ha meg nem tudják gyógyítani. Őutána Rey leendő felesége lehet majd az úrnő. Rovernek egyik esetben sincs helye közöttük. Talán jobb volna, ha a háború elmúltával nem erőltetné tovább a dolgot, inkább beköltözne egy csendes kolostorba? Ott békére lelhetne. Lehetséges, hogy a szerzetesek ismernek valamiféle gyógymódot a rémálmokra, és az elkövetett bűnökre is?

A sors gúnyos fintoraként, Rover Castellar varázslata így is működött. Az emberek azt látták benne, amire szükségük volt, akit látniuk kellett. Aki gondoskodik róluk, aki megvédi őket, aki reményt ad nekik nap nap után. Iszonyú teher tud ám lenni a kötelesség. Főleg úgy, hogy közben róla nem gondoskodott, őt nem védte meg, neki nem adott reményt senki.

Niita és Manev barátsága sokat segített. Nem engedte elmerülni a sárban. Bár kihúzni sem tudta abból. A számtalan napi feladata mellé pont a magánéleti válsága hiányzott! Csak magánélete nem létezett hozzá. Ki mondta, hogy a hercegnők élete csupa játék és mese?