Az íj hercegnője

19.1. A jövő 1.

Kellemes tavaszi napsütés volt, cirógató lágy szellővel, az égen bárányfelhőkkel. Olyannyira tökéletes, akár egy izgő-mozgó festményen. A lankás domboldalon selymes fű zöldellt, a fűszálak néha meglibbentek egy kósza fuvallattól. A kis mező (vagy tisztás) mögött az erdő fái álltak őrt. Halk tücsökciripelés és madárdal lengedezett a táj felett.

Felült a fűben, és lassan kiszedegette a hajába ragadt virágokat. Elaludhatott talán, bár nem emlékezett rá, hogy álmodott volna. Talán nem is aludt, csak álmodozott. A tekintete végigsiklott a békés tájon, majd futólag önmagán. A terepszínű vadászruháját viselte, amit annyira szeretett. A bőre enyhén napbarnította volt. Az ujjai és a tenyere bőrén látta a rendszeres íjászleckék árulkodó nyomait.

Békét és nyugalmat árasztott a vidék körülötte, amerre csak a szem ellát. Imádta a természet zöldjét, melegség költözött tőle a szívébe, és önkéntelenül is mosolyognia kellett ettől. Jól érezte magát a bőrében. Örült, hogy itt lehet.

A jelek szerint nem csak őt töltötte el örömmel, amit látott, ami körülvette. Kicsit távolabb Apa és Anya sétáltak, kart karba öltve, jókedvűen egymáshoz simulva. Boldogan. A herceg és a hercegné. Gyönyörű pár. Odaintegettek neki. Felemelte a kezét és visszaintett, majd figyelte, ahogy a szülei folytatják sétájukat.

Tőlük balra a bátyjait pillantotta meg. Elegáns és fess fiúk. A két délceg herceg. Rabyn, a trónörökös, aki látszólag komolyan veszi magát, de ha maguk közt vannak, egy csomó disznó viccel traktálja a testvéreit. Mellette Reynard, a kisebbik bátyja. Akinek a fivérük a példaképe, de mégis a húgával jön ki jobban. Kevesebb a korkülönbség köztük, és a gondolkodásuk is hasonló, vagy legalábbis több a rokon vonás benne. Mosolyogva nézte őket. Szerette a testvéreit, és sohasem vallotta volna be, hogy Reyt talán egy kicsit jobban.

- Nem jössz velünk szarvaslesre, Ro? - kurjantott oda neki Rabyn.

- Azt akarod, hogy megint lefőzzön minket az íjásztudományával?! - szólt rá tettetett nehezteléssel az öccse.

- Azt hittem, imádsz Ro társaságában bóklászni az erdőben.

- Így van - vigyorodott el Rey. - De sohasem vallanám be neki. Azt se, hogy ő a kedvenc húgom.

- Az egyetlen húgod - mormolta Rover. Ám hangosan csak annyit mondott nekik, hogy menjenek nyugodtan, ő most csak élvezni szeretné a tavaszi napsütést.

- Jó, akkor az esti bálon találkozunk - biccentett felé Reynard. - Ne felejtsd el magaddal hozni azokat a szép, táncos kis lábaidat!

Rover válaszul beintett neki, a fiúk meg nevetve távoztak az erdőbe. Jó testvérek voltak ők hárman.

- Kivel mégy a bálba, Úrnőm? - kérdezte tőle Manev kapitány.

- Talán veled, barátom - mosolygott rá a lány a testőrre.

- Nem vagyok éppen táncos lábú - bizonytalankodott a férfi. - Meg vannak erre nálam sokkal méltóbbak.

- Ki?

- Egy csomó nemes úrfi, meg külhoni hercegek. Vagy talán Niita kapitány.

- Nem hangzik rosszul, barátom - játszott egy játékos mosoly Rover ajkán. - Ő mindig is tetszett nekem. A fél országomat odaadnám érte (ha lenne), ha ő lehetne a férjem. De sajnos már foglalt, és a menyasszonyával jön. Megígérte, hogy bemutatja nekem Ameliát.

- Ne keseredj el! - próbálta vigasztalni Dorothea, és Hendryk is bólogatott hozzá. - Te vagy az én csodálatos nővérem, és találsz magadnak hozzád méltó kérőt.