Az íj hercegnője

2.1. Felhők és vihar 1.

A háború lassú áradásként érte el a birodalmat. Tudták, hogy közelít feléjük, mégsem bírták megállítani. Nem volt kiút. És visszaút sem. Raruthia királya, Kampal, a jelek szerint mégis szövetségbe tudta tömöríteni Lythania ellenlábasait és irigyeit. Hiába, a jólét, a gazdagság és a befolyás mindig ellenségeket szül. Nem volt ez másként most sem, mint már előtte oly sokszor, és utána is még hányszor a történelemben.

Lythania gazdag volt, erős, nagy és irigyelt. Lythania magára maradt. Illana hercegné megrendült, hiszen nem erre számított. Neheztelt férjére, amiért elkendőzte előle a valóságot. De megrendült egy kicsit a hite a saját vérrokonaiban, a delliánokban, a tengerentúli királyi udvarban is, melybe született. Akik most nem segítettek, különböző mondvacsinált indokok mögé bújva, és közben sajnálkozva. És ezzel a tengeri kereskedelem is megrendült, és Lythania nemrég még oly forgalmas kikötője kongott. Egyre inkább már csak a saját halászhajóik használták, meg néhány hűséges külhoni kereskedő. A hazai kereskedők árui pedig nehezen hagyták el az országot, mert nehéz volt rájuk vevőt, és megfelelő piacot találni. Ez pedig visszagyűrűzött az iparosokra, a kézművesekre, a ruhakészítőkre, és még a földművesekre is. Amit a gazdaság is megérzett, és ez elégedetlenséget szült az ország lakosságának körében.

Először a gazdasági és politikai háborúval szembesült Lythania. A diplomáciai kudarcokkal, és a kincstár bevételeinek apadásával. A jóléthez szokott alattvalók zúgolódásával, és a hercegi család kikezdhetetlen megbecsülésének halványulásával. Főleg azután, mikor első ízben kellett egy kicsit emelniük az adókon. Az adózást senki sem szereti. Hiába volt tele a kincstár, a lakosság - más népekéhez képest kiemelkedő - életszínvonalának biztosítására, és igényeinek kielégítésére valójában az Isten pénze sem lett volna elég. Azt meg végképp nem fogták fel, hogy e pénz, és az adók jelentős része is, lényegében az ő érdekükben megy el Lythaniában. Pedig - a kor birodalmaihoz képest - itt költött belőle a legkevesebbet önmagára az uralkodócsalád, és itt volt a legkevésbé számottevő a korrupció. Gúnyolódtak is más udvarokban eleget a lythaniai hercegek ostobaságán. Akik jólétet teremtettek, nem csupán a saját udvartartásuk és kegyeltjeik, hanem az egész nép számára. Aminek köszönhetően a nép kissé az uralkodó fejére is nőtt. Amit ő annyira nagyon azért nem bánt. Békeidőben. Most viszont volt elég baja, amit ez a helyzet csak tetézett.

Castellar herceg nem bírt szabadulni egy gondolattól. Két emlékképtől: egy családi vacsoráétól, és egy erdei vadászatétól. Meg egy félig még gyermek leány arcától, aki ezt két évvel korábban, kísérteties pontossággal lefestette a szavaival. De Rover nem jós, nem is jövendőmondó. Sosem tanították arra, hogy udvari tanácsosok észjárása szerint gondolkodjon. Lehetséges volna, hogy az imádott könyvei, a régi korok történelmi históriái iránti szerető érdeklődése, meg a vele született ösztönei mégis ennyire éleslátóvá tegyék, a valós helyzetük felmérését illetően? Talán az eredendő érzékenysége miatt könnyebben lát át mások álarcán, meglátva a szívük igazi szándékait?

A herceget nem tette boldoggá a gondolat. Rover még túl fiatal, még csak tizenöt éves. Mégis megeshet, hogy a tervezettnél hamarabb férjet kell találnia neki. Méghozzá egy erős szövetségest, valahol a határokon túl. Vagy, ha nincs más lehetőség, akkor az egyik befolyásos lythaniai nemesi családban. Akadt néhány potenciálisan ígéretes lehetőség, bár egyik sem volt az igazi. Sem emberileg, sem politikai téren. Ha Rover hercegnősebb, lányosabb volna... De nem az. Ro mindig is különös egyéniség volt. Nem kapott kimondottan fiús nevelést (bár annyira lányosat sem), csak két idősebb fiútestvér mellett nőtt fel. Eltanulta tőlük, amit azok a nevelőiktől tanultak. Imádta az erdőt, az íjászatot, és valósággal falta a könyveket. Egyik sem kifejezetten az a tipikus nőies viselkedés. Nem hozták lázba a ruhák, az ékszerek és a bálok, inkább ment az atyjával és bátyjaival vadászni. A természet ölén olyan volt, akár egy kis erdei tündér. Teljesítette azt is, amit az udvari etikett rákényszerített, bájosan és meggyőzően, de ez valóban inkább jelentett kényszert a számára, mintsem örömet. És mindezek tetejébe okos volt és gondolkodó, jóval okosabb, mint a szóba jöhető férjjelöltek és udvartartásaik. Mit tegyen most vele, kihez adja hozzá?