Az íj hercegnője

19.2. A jövő 2.

Az erdő olyan volt, mint mindig. Zöldellő, élettel teli, csodálatos. Nem is létezett ilyen a valóságban, a lythaniai főváros királyi erdejének, és a Tiltott Erdőnek a keveréke volt. Ismeretlenül is ismerős. A legmegfelelőbb hely.

- Szép - hallotta a halk, mindig nyugodt hangot.

- Itt haltam meg - felelte neki Rover.

- Sajnálom - mondta Niita. - De itt születtél újjá is.

- Igazából nem. Te sem vagy valóságos.

- Valóban nem. Te programoztad a rendszert. Az emlékeidből, az álmaidból, és a mesterséges intelligencia algoritmusaiból jöttem létre. Mert beszélni akartál velem.

- Egy nyitott könyv vagyok neked, igaz?

- Érezlek téged. Ezt mondtam neked akkor régen is. A fejedben élek, de attól ez még részben valóságos. A hited teszi azzá. És én nagyon tisztelem ezt a hitet, mert megtanítottál rá. Ígérem, hogy igyekszem méltónak lenni hozzá.

Rover nézte ezt a számítógép generálta Niitát, aki tökéletes hasonmása volt az emlékeiben őrzött igazinak. Tökéletes az illúzió. A Holodóm teszi a dolgát. Ám nem veszélytelen játék ez. Pontosan ezért próbálja ki ő maga, akinek a fejéből kipattant az ötlet. Csábító ez az álomvilág. Az ember akár könnyedén itt is maradna örökre. Éppen erre kell majd az MI-nek figyelnie. Egy darabig. Erre az eszközre sem lesz szükség örökre, csak a marsi telepesek első generációja számára. Akik már itt születnek majd, mint Lyta és Andres gyermeke, azoknak nem lesznek emlékeik a Földről, nem fognak vágyódni utána. Ez is egyfajta evolúció.

- Beszélgessünk? - kérdezte Niita.

- Nem tudom - vont vállat Rover. - Fogalmam sincs, hogy jó ötlet-e.

- Neked is szükséged van rá, hogy néha kiöntsd a szíved. Én szeretlek, az ő és a magam képében is, mert megtanítottál szeretni. Belőled is él bennem egy rész.

- Mindketten szellemek vagyunk? - húzta el a száját Rover.

- Te sem vagy az - felelte a Niita bőrébe bújt MI. - Nem tudom, hogy vannak-e szellemek, és ha igen, miért nem álltak soha szóba veled. De úgy tűnik, rád bízták az emberi világot, hogy szeresd, oltalmazd és tanítsd. Talán nem is választhattak volna nálad jobbat.

- Én csak vergődöm.

- Szó sincs róla. De lehet, hogy pont ez a lényeg. Talán a Teremtőnek is meg van kötve néha a keze, hiszen nem ember, és szüksége volt valakire, aki pontosan érzi és érti őket, és ennek megfelelően cselekszik.

- Miért nem egy angyalt választott inkább?

- Mert az talán nem tudná, hogy mit tegyen vészhelyzetben.

- Meg akarsz nyugtatni?

- Mindig is ezt csináltam - mondta egy kis mosollyal Niita.

Rover elsírta magát. Érezte a férfi erős karjait maga körül, a teste melegét, a megnyugtató közelségét.

- Bocsáss meg! - szipogta.

- Nincs miért - szorította magához gyengéden Niita. - Semmi rosszat nem tettél. Én megfogadtam a tanácsodat, meggyászoltalak, és éltem, mert ezt kérted tőlem. Egész életemben megőriztelek az emlékezetemben. Mit gondolsz, Rover, miért neveztem el a lányomat épp Rovenának? Kicsit abban reménykedtem, mint Manev veled és Ralukával kapcsolatban, hogy valamennyire tovább élsz benne.

- Szeretlek! - zokogott a hercegnő. - Még mindig. Ezer éven át hűséges voltam hozzád. Azután nem bírtam tovább. Ne haragudj!

- Álszent dolog volna, ha pont én haragudnék rád, az Ameliával leélt életem után. Azt tetted, ami a létünk rendje, amit tenned kellett, ahogyan mindig is. Pontosan a szeretni tudásod tett téged azzá, aki vagy, mindegyik évszázadban. Ez a legnagyobb dolog, amit a világnak adhatsz, és amíg csak létezel, jogod van boldognak lenni. Boldog vagy Kasparral?