Az íj hercegnője

14. Hazatérés

A távolban feltűntek egy idegen part halvány körvonalai. Rover nem ismert rá, ám életében csak néhányszor látta a tenger felől, így ez nem olyan nagy csoda. Furcsa érzés kezdte a hatalmába keríteni. Milyen lesz vajon a viszontlátás? Milyen lesz újra látni a szülőföldjét, a partjára lépni, az utcáit járni? Legutóbb hetekre hagyta el, a béketárgyalások miatt, és megfogadták, hogy csak a lehető legszükségesebb ideig maradnak távol. Most félezer év múltán tér vissza ide. Kicsit megkésve tesz eleget az ígéretének. Időközben elmúlt sok emberöltő, a szülőhazája is semmivé lett (mindenkivel együtt, akit valaha is ismert), és ő maga sincsen már. Nincs Lythania, sem a Castellarok virágzó birodalma, sem az azt benépesítő emberek. Egyedül csak Rover létezik, szellemként túlélve mindent és mindenkit. Ha ugyan életnek lehet nevezni ezt. Nem túl szívderítő gondolat.

Szorongva várta a találkozást. A hajó (vagy a szárazföld) egyre közelebb ért. A formák nem voltak ismerősek. Az öböl is csak halványan. Majd megpillantotta a kikötőt, és mögötte a várost. Az első érzés a szívdobogtató öröm volt, mint mikor az ember egy hosszú útról végre hazatér. „Itthon vagyok!" - gondolta izgatottan.

A második érzés a csalódás lett. A látvány nem is hasonlított az emlékeiben őrzöttre. A kikötőben nyüzsgött az élet, de nyoma sem volt a régi rendnek és tisztaságnak. Mindenféle szedett-vedett hajó horgonyzott ott, és maga a kikötő is kissé lepusztultnak tűnt. Az ő idejében mindennek rendje volt itt. Most nyomát sem látta ennek, ahogy befelé siklottak. A part mentén egykor védművek álltak, hogy védjék a várost egy ellenséges támadástól. Nyomtalanul eltűntek ezek is.

A városra emelte tekintetét. Régen a napfény megcsillant és táncot járt a házak színes tetőcserepein. Most nem látott csillogást. Szürkeség uralta a tájat. Pillantásával az ismerős épületeket kereste. A városfal még állt. A hercegi palota is, bár az alakja más formát öltött, bizonyára átépíthették az évszázadok során, új lakói igényei szerint. A Templomot is megtalálta. Az változatlannak tűnt. Végre valami ismerős! Mi lehet vajon a könyvtárral, a színházakkal, a tágas és tiszta terekkel, az ápolt parkokkal? Hol töltik a napjaikat az itt élő emberek?

Rettentően izgult. A háta mögött Hendryk is nyugtalan volt, bár leplezni igyekezett. Az emberei gyakorlottan tették a dolgukat, hogy előkészítsék a hajót a kikötésre. Dorothea kivételesen szót fogadott neki, és olyan ruhát öltött magára, amiben nem annyira feltűnő, hogy lány. Csak részben sikerült, a karcsú derekát, a nőies formáit nem tudta teljesen elrejteni. Hendryk egy pillanatra meg is bámulta, őszinte rajongással a tekintetében, mielőtt újra elkomolyodott az arca.

- Vedd ezt fel! - nyújtott a lány felé egy sapkát, amilyet a tengerészek szoktak hordani. - Kösd össze a hajad, és tűrd alá!

- Miért?

- Azért, hogy ne ordítson rólad már messziről, hogy lány vagy. A szőkeséged nagyon feltűnő. Nem akarjuk felhívni rád a figyelmet, inkább szeretnénk elrejteni egy kicsit, hogy beleolvadj a környezetedbe.

- Azt hittem, szeretsz bámulni engem - mondta a lány, miközben engedelmesen igazgatta a haját.

- Szeretlek bámulni, mert gyönyörű vagy - felelte a férfi. - De nem most van itt az ideje. Most idegenek közé megyünk.

- Mi van? Féltékeny vagy?

- Nem. Féltelek. Biztonságban akarlak tudni.

Dorothea csak egy apró bólintással jelezte, hogy megértette, miközben egy picit elpirult a kapott bóktól. Mindkettőtől. Hendryk ezután Rovert mérte végig.

- A te ruhád rendben lesz. Esetleg tudok adni egy kalapot, ha szeretnéd az arcodat kicsit elrejteni.

- Szükségtelen - rázta a fejét a hercegnő. - Ez a vadászruha tökéletesen megfelel. Nem hiszem, hogy itt bárki is velem akarna kikezdeni. És meg tudom védeni magam, ha kell.