Az íj hercegnője

10.2. A vég, a kezdet 2.

Selymes fű zöldellt a domboldalon. Az erdő fái között épp besütött a nap, meleg fénypászmáival simogatva a növényeket. Madárdal, bogarak zümmögése, távoli állatok rikoltozása adott zenei aláfestést hozzá. Idillien békés volt minden.

Felébredt. Arra eszmélt, hogy a fűben fekszik, egy fűszál csiklandozza az orrát, és érzi a vadvirágok illatát, közben a napsugarak simogatják az arcát. Megmozdította a kezét, és ülő helyzetbe tornázta magát. Elaludhatott, de nem emlékezett rá, hogy álmodott volna. Vajon mióta fekhet itt? És hogyan került ide? Nem jutott az eszébe.

Végigsimított a haján. Pár virág akadt bele, óvatosan kiszedegette őket. Nézte a kezét, a napbarnított bőrét. Ismerősnek tűnt. A teste is. Hallgatta a madarak énekét, az erdő ismeretlenül is ismerős hangjait. Attól eltekintve csend volt körülötte. Sehol egy teremtett lélek.

- Van itt valaki? - kérdezte bizonytalanul.

Nem kapott választ. Hol lehet vajon? Hová tűntek az emberek? Miért van egyedül? Nem értette. Nem értett semmit. De nyugodt volt. Azután teljesen felébredt, és megrohanták az emlékek.

A mellkasához kapott. Nem érzett semmi szokatlant. Csak álmodta volna? Kapkodva kigombolta, és lecibálta magáról a ruháját. A láncinggel küszködött egy kicsit. Azután végre meglátta önmagát. A teste sértetlen volt, sima és szép. A mellkasa közepén egy furcsa, halvány, ék alakú foltot vett észre. Óvatosan megérintette. Nem fájt. Akkor a hátán is lennie kell egy ilyennek.

Még mindig nem értett egy csomó mindent, de pár dolog kezdett megvilágosodni. Ki is mondta hangosan, csak úgy, önmagának, hogy valóságossá váljék a számára:

- A nevem Rover Castellar. Lythania hercegnője vagyok. Meghaltam a csatában, és ez itt a túlvilág.

Menny vagy pokol? Ezt nem tudta. Nem értette, miért nincs itt senki, rajta kívül. A másvilágon nem kellene ott lennie még egy sereg más léleknek is, ahogy a papok tanítják? A szüleinek, a nagyszüleinek, a testvéreinek, akik várnak rá. Miért van egyedül a mennyben? Vagy ez talán a pokol? De akkor miért ilyen szép? Vagy valami más, a kettő között?

Felöltözött és körülnézett. Csak az erdő békés, szeretett zöldjét látta. Ez megnyugtatta. Feltápászkodott a fűből. Néhány ismerős tárgy hevert mellette. Az erdei felszereléseit rejtő tarisznyája, benne a tartalék vadászruhájával. Egy kulacs (megrázta, de üres volt). Egy vadászkés. Tapogatózó keze egy ismerős tárgyhoz ért. A kedvenc íja! És a nyílvesszői. Úgy látszik, ezekkel együtt temethették el, hogy kéznél legyenek a másvilágon. Örült nekik. Kapcsot jelentettek a múltjához, az elvesztett életéhez.

Szép volt itt. Otthon érezte magát az erdőben. Bár az egyedüllét meglepte, de talán csak később találkozik majd a többiekkel. Addig az erdőnél jobb helyre nem is kerülhetett volna. Szerette az erdőt. Nem érzett szomorúságot. Könnyű volt minden.

Magához vette a holmiját. A vállára vetette az íját, és elindult körülnézni egy kicsit. Semmi sem tűnt ismerősnek. Órákig csatangolt, beszívta a friss levegőt. Később megkordult a gyomra. Éhes volt. A túlvilágon is esznek? Most mit tegyen? Végül az éhség győzött, és lőtt egy nyulat. Tűzifát keresett, meggyújtotta, a késével nyársat faragott, megsütötte a húst, és jóízűen befalta. Utána megszomjazott. Talált egy kis patakot. Ivott, majd megtöltötte a kulacsát is. Fura hely ez a túlvilág.

Estig nem találkozott senkivel. Besötétedett, de nem volt álmos. Talán kialudta magát korábban. Leült egy kidőlt fatörzsre, és csak figyelte az éjszakai erdőt. Nem tudott betelni vele. Ez volt az ő igazi otthona.

Teltek az órák, a napok, a hetek. Nem jött senki. Nem álmosodott el. Néha megéhezett és megszomjazott, de máskülönben semmi sem változott. Egyedül volt. Lehetséges, hogy a menny valójában magányos hely? Lehet, hogy mindenkinek saját, egyéni, személyre szabott mennyországa van?