Szépek és Szörnyek

Csatornapatkányok

Mindig is tudtam, hogy nem vagyok top formában, eddig tényleg csak a minimumot tettem meg a testi erőmért. Úszni pedig világ életemben utáltam. Éppen ezért a tüdőm a legkevésbé sem állt készen arra, amit ez a szennyvízrendszeren lecsúszás követelt tőle. Még percekkel később is szúr minden levegővétel, az is embertelen erőfeszítést követel tőlem, hogy fenntartsam magam a víztározó medence tetején. Olyan mértékben lefoglal a lélegzés, hogy észre sem veszem, Paddy-nek vissza kellett úsznia értem, és kihúzni a medence körül körbefutó beton szegélyre.

Kicsit el is szégyellem magam, mert ha én ennyire vacakul vagyok, akkor mi lehet Mary-vel, aki mégis csak egy kislány. Ahogy oldalra nézek, Paddy mellett keresem Mary-t, de alig látok ebben a vészvilágításban, ezért csak a sziluettjét tudom kivenni, ahogy a mellettem térdelő apja pulóverébe kapaszkodik.

– Hé, Lucas! – ráz fel Paddy hangja. – Jól vagy?

Szívesen válaszolnám, hogy csodásan, de csak annyit tudok kipréselni magamból:

– A legkevésbé sem...

Még mindig érzem a tagjaimban a harc utóhatását a másik hackerrel, érzem a fájdalmat a be nem következett zuhanás miatt, a gondolataim pedig egyenesen olyan ködösek, mintha valami tudatmódosító szer hatása alatt állnék. Azt hiszem, kimerítettem minden tartalékomat erre a napra – sőt talán az egész hétre is. És ha ez még nem lenne elég, most üt vissza az a pár nap, amíg ész nélkül terveztem és kutattam, hogy meg tudjam menteni Mary-t. Azt hiszem, kicsit túlhajtottam magam...

– Kiváló – morogja Paddy az orra alatt. – Akkor épp itt az ideje összeszedned magad. Ki kellenne kijutnunk innen, aztán elvergődni valami olyan helyre, ahol legalább egy darabig biztonságban lehetünk.

– Oké – nyögöm válaszképp. – Csak kérek két percet.

– Nincs két percünk, hogy az ég áldjon meg! – tör ki a türelmetlenség Paddyból. – Ha nem vetted volna észre, a város csatornarendszerében vagyunk...

– Igen, köszönöm, tisztában vagyok vele – próbálom belé fojtani a szót, és működésre bírni az agyamat.

Lassan feltápászkodok, és igyekszem viszonylag stabilan megállni kocsonya lábaimon. Zavar ez a sötét, eddigre már rádöbbentem, hogy nem a szememmel van baj, hanem az agyammal, ami épp kikapcsolni készül az eddigi megterhelések hatására. Emellett valószínüleg elég kevés fényt is ad a vészvilágítás a szennyvíztározó medence felett. És miért kéne többet adnia? Ez nem valami szociális összejövetelekre tervezett föld alatti strand. Itt sem kellenne lennünk, eleve nem sűrűn járnak ide emberek, és akik jönnek, azok is csak pár havonta ellenőrizni a medencéket és vizet.

Ha minden jól megy, éppen ezért nem kell meglepetésektől tartanunk idelent. Először viszont fényre és térképre van szükségünk. Ez az utóbbi elég, ha csak az én fejemben van. Gyorsan ellenőrzöm, hogy még kapcsolódom-e az internetre, és ha igen, akkor van-e megfelelő mértékű jelerősség. Ahogy az implantom életre kel a koponyámban, éles fájdalom hasít a fejembe, majdnem össze is csuklok tőle, ahogy a homlokomhoz kapok, ahol ez a fehér fájdalom vibrál a csont alatt. Azt nem tudom, hogy fel is kiáltottam-e, de Paddy észreveszi, hogy valami nincs rendben, és azonnal megragadja a karom, magához húz, megakadályozva, hogy leessek a lábamról.

– Mi van veled? – Félreérthetetlenül hallatszik az aggodalom a hangjából. – Megint valami hacker? Vagy még az előző?

– Nem, dehogy – próbálom megnyugtatni –, semmi ilyesmi, csak egyszerűen kimerültem. És ilyenkor fáj használni az implantokat. De nyugi, kiviszlek titeket innen.