Szépek és Szörnyek

Törés

Paddy

Azt utóbbi pár napban, bár nem hagytuk el bunkert, mégis úgy érzem, hogy majdnem minden visszarázódott a régi kerékvágásba. A majdnem minden alatt azt értem, hogy az emlékeimet leszámítva. Semmihez sem hasonlítható az érzés, olyan, mintha az utóbbi hetek történéseit nemes egyszerűséggel kiradírozták volna. Ott, ahol lenniük kéne egyszerűen semmi sincs a fehér ürességet leszámítva. Nem érzek ott mást kavarogni, csak áthatolhatatlan ködöt. Azt sem tudom, hogy az emlékeim ott vannak-e mögötte egyáltalán.

Persze Lucas és Mary  – inkább Mary, belőle szinte megállíthatatlanul dől a szó – elmesélték nagyjából, hogy mi történt azidő alatt, amit elvesztettem. És a történeteiket hallva kifejezetten fáj ez a veszteség, arról nem is beszélve, hogy rosszul esik a bizonyosság, hogy nem mondanak el mindent.

És nem, nem én vagyok paranoiás, tényleg ők titkolóznak. Mint két összeesküvő, szinte össze vannak nőve, és ha én is megjelenek a közelükben, hirtelen elhallgatnak, vagy másról kezdenek beszélni. Ez utóbbi a ritkább, jóval gyakrabban fogad bűnös hallgatás. Kétségem sincs afelől, nem akarják, hogy meghalljam, miről folyik a beszélgetés köztük.

Lucas napok óta éjt nappallá téve azzal foglalatoskodik a dolgozószobába zárkózva, hogy visszaállítsa az emlékeimet. A beszélgetésünk a tónál tényleg olyan lökést adott neki, amire még maga sem számított, és minden alkalommal látom az arcán az előrehaladás és megtett lépések miatti reménységet. Na meg az elszántságot, hogy éppen most nem állhat meg.

Mary pedig szinte végig ott lábatlankodik mellette. Nem mintha tudna segíteni Lucasnak bármiben, de cserébe legalább a kérdéseivel az őrületbe kergeti. Ennek ellenére ő hősiesen tűri, és igyekszik mindenre úgy válaszolni, hogy egy nagyon intelligens, de mégiscsak hat éves gyerek is megértse. Mary pedig csüng minden szaván. És az én fejemben nem először fordul meg a gondolat, hogy Lucas hatására ebből a gyerekből még hacker lesz.

Örülök neki, hogy ennyire tökéletes köztük az összhang, ahogy annak is, hogy végre van még valaki, akihez Mary kapcsolódni tud. Amíg fogságban voltunk, én voltam az egyetlen társasága, és az őrök bár nem mind voltak velünk kegyetlenek, de nem is viszonyultak hozzánk túlságosan kedvesen sem. Mary is gyorsan megtanulta, nem érdemes barátkozni velük. Éppen emiatt az elszigeteltség miatt tartottam is tőle, hogy képtelen lesz másokkal kapcsolatot kialakítani, de szerencsére tévedtem ebben a kérdésben. Lucast illetően legalábbis, mert ő teljesen elvarázsolta a kisasszonyt.

Egyébként emiatt a hat éven át tartó elszigeteltség miatt szeretném, ha Mary majd rendes iskolába járna, ahol korabeli gyerekek veszik majd körül. Egyik este elő is hozakodtam ezzel, amikor is Lucas és Mary váltottak egy sokatmondó pillantást, majd a lányom vigyorogva közölte, hogy „de apa, ezt már egyszer megbeszéltük".

Mivel nem értettem semmit, Lucashoz fordultam felvilágosításért, aki mintha a fogát húznák, kelletlenül vallotta be, hogy legutóbb abban maradtunk, hogy inkább magánoktatásban taníttatnánk Mary-t, sőt Lucas még pszichológushoz is járatná, hogy felkészülhessen a sokkra, amit szerinte minden kétség kívül egy kortárscsoport okozni fog neki. Nem mondom, hogy örülök ennek, vagy hogy száz szalékban egyetértek vele, de be kell látnom, hogy van azért ebben valami.

Egyébként most is Lucas dolgozószobájában töltik a napot, én pedig mivel sok érdemi hasznom nincs ebben a munkában, igyekszem gondoskodni róluk. Mary-t általában hozzám irányítja a hasa, amikor a Lucas mellett eltöltött hosszú órák alatt megérkezik. Olyankor mindig elmondja, mit szeretne enni, én pedig meghozom a végső döntést. Lucast viszont nem lehet kirobbantani a gépei elől, ha leteszem elé a többé-kevésbé Mary kívánságai alapján elkészült ételt, meg sem nézi mi az, hanem belapátolja. Rémlik, hogy egyszer már mérgezték meg így.