Szépek és Szörnyek

Terápia és gyógyulás

Paddy

Sosem gondoltam volna, hogy meggyógyulni, lelkileg és szellemileg rendbe jönni ennyire nehéz. Világ életemben azt hittem, hogy a viadalokat túlélni volt az igazi kihívás. És bár ezen állításom valóságtartalmát továbbra sem vonom kétségbe, azt viszont be kellett látnom már rögtön a terápia legelején, hogy a túlélés teljesen másfajta küzdőszellemet igényelt tőlem, mint most a gyógyulás. Az előbbi csak a fizikai nyers erőmtől, és az élni akarásomtól függött. Most viszont az élni akarásom veszett el valahol út közben. Soha még eddig nem éreztem magam ilyen kiüresedettnek, létezésre is méltatlannak.

Az mondtam, hogy egész életemben még... Szívem szerint hozzátenném, hogy egész hosszú életemben, mert mégiscsak harmincötnek hiszem és érzem magam. De az igazság az, hogy a test amiben létezek, nem lehet sokkal idősebb Mary-nél. Még az is előfordulhat, hogy a lányom a születésével pár héttel  esetleg hónappal is megelőzte az én mesterséges testemet. Belegondolni is gyűlölök ebbe, ettől is csak még kevesebbnek, még veszélyesebbnek érzem magam.

Ez is egy olyan dolog, amiről sokat beszéltünk és beszélünk Jackkel. Azt már az elején le kell szögeznem, hogy bármennyire is próbáltam és próbálok távolságtartó lenni vele, és ellenszenvesnek tartani, képtelen vagyok rá. Nem az a tömeg- vagy sztereotípia pszichológus, aki elsőre az emberek eszébe jut a szó hallatán. És bármennyire is idegesítsen az, hogy az agyamba akar mászni – az esetek többségében minden ellenállásom ellenére sikerül is neki –, és minden kimondott szavamat, vagy épp ki nem mondott gondolatomat elemzi, az őrületbe kerget.
Hiába próbálom sztoikusan kezelni azokat az alkalmakat, amikor beszélgetnem kell vele, mégsem tudok közömbös vagy semleges maradni az irányába. Ha én nem akarok beszélgetni vele, megosztani magamról azokat az információkat, amikre éppen kiváncsi, amiket körül akar járni, akkor ő beszél.

Kíméletlenül és kérlelhetetlenül fejti ki a gondolatait, elmond olyan összefüggéseket magammal, esetleg a családunkkal kapcsolatban – igen, azt nem fogom letagadni soha, hogy mi hárman, Lucasszal és Mary-vel bizony egy család vagyunk –, amiket én sosem vettem észre, vagy raktam össze, ő mégis látja. És ő csak beszél, minden észrevételt a nyakamba zúdít – és döbbenetes módon szinte mind helyes –, de sosem hagy magamra ezek feldolgozásával és elraktározásával. Amikor viszont téves megállapításra jut – itt azért nem mindig vagyok biztos benne, hogy ezt nem szándékosan csinálja-e –, addigra már annyit hallgattam, hogy közbe kell szólnom, hogy kijavítsam, hiszen nem hagytatom tévedésben. 

Monotonnak és unalmasnak, de leginkább gyümölcstelennek tűnhetnek ezek a beszélgetések, és eleinte őszintén megvallva én sem éreztem semmi változást a saját fásultságomba, lelki zsibbadtságomba burkolózva. Egyetlen egy dolgot éreztem csak, félelmet, hogy megint ártani fogok azoknak, akiket a legjobban szeretek a világon. És még ha nem is adom semmi jelét annak, hogy működik az, amit Jack csinál, azt veszem észre magamon, hogy valami történt és változott bennem is. Nem hazudok, rengeteg indulattal, sírással és üvöltéssel jár ez a terápia. De Jack döbbenetesen jól tudja kezelni minden kirohanásomat.

– Sajnálom – szabadkozok egyik alkalommal, amikor leteszem a kezemből a szétszaggatott díszpárna maradványait. Észre sem vettem, mikor téptem szét. Általában ezt szoktam szorongatni, amikor a számomra legfájdalmasabb dolgokról beszélünk.

– Oda se neki – legyint Jack könnyedén. – Utáltam az a párnát. Igazából azt vártam, hogy mikor szabadítasz meg tőle.

– Ez is egy tesz volt? – nézek fel a rongyokról, miközben próbálom lerázni a kezemről a finom darabos, elektrosztatikusan feltöltődött tölteléket.