Szépek és Szörnyek

Egy lépéssel közelebb

Napok teltek el azóta, hogy Paddy megnézte az elvesztett emlékeit. És napok óta került minket. Akármivel próbálkoztunk eddig Mary-vel, inkább csak távolabb sikerült löknünk magunktól. Eddigre már világossá vált előttem is, hogy én magam és a kislány, nem fogjuk tudni megoldani ezt a helyzetet. Rettenetesen fáj elismerni, de a mi szeretetünk ide most nem elég. Nem szívesen vallom be, hogy nem is felismerni kerül sok időbe, hanem elismerni, hogy most külső segítségre lesz szükségünk.

Bármennyire is nem örülök ennek, hiszen, őszintén minden egyes porcikám tiltakozik a gondolat ellen is, hogy idegeneket engedjek be az életünkbe, de be kell látnom, nincs más megoldás. Szakember segítségét kell kérnem. Ami azt jelenti, hogy nem maradhatunk itt tovább, pedig ez a legbiztonságosabb hely számunkra a világon. Addig legalábbis, amíg le nem számolok az ellenségeinkkel. Igen, elsősorban Patkányra gondolok, mert jelenleg ő foglalja el a legelőkelőbb helyet a listámon. Persze sorakoznak még rajta bőven jelöltek, akiket szeretnék letakarítani a föld színéről, de ők egyelőre ráérnek még.

Viszont most Paddy az első. Amíg ő nincs jól, minden más várhat. Patkány nem fog a nyomunkra bukkanni, ha elég elővigyázatos vagyok. Ráadásul már ellőtte azt a kártyáját, amivel megbíztam volna benne. Többet Lucy-t sem fogja tudni ellenem használni, a többi fiókájával meg sosem voltam annyira jóban, hogy akár a kisujjamat megmozdítsam értük. Paddy-t levédtem, most már tényleg, őhozzá senki sem férhet hozzá. Szóval kellő elővigyázatossággal akár el is hagyhatjuk a bunkert, ha találok egy megfelelő specialistát.

Ezt elhatározva vetem bele magam a szakember keresésbe. A nem mindennapi életünkbe egy nem mindennapi android terapeutára van szükségünk. Ahogy kutatni kezdek, annyi pszichológust találok, hogy ha akarnám a Temzét is elrekeszthetném velük.

Egyetlen egy gond van, egyikük sem felel meg az igényeinknek. A jó hetven százalékuk egyszerűen csak nem tűnik elég jónak. Nem győztek meg a profiljuk és bemutatkozásuk alapján, hogy meg tudnának birkózni Paddy traumájával. A másik, és nagyobb gond velük az, hogy nem hiszem, hogy elvállalnák az ügyet anélkül, hogy leadnák a drótot a rendfenntartóknak.

Nem. Ezek a fajta szakemberek nem elég jók nekem. Semmilyen szempontból. Én valaki olyat keresek, akinek a kihívások iránti vágya elég nagy ahhoz, hogy akkor is tartani akarja a száját, ha rájön, mennyire mélyen is vagyunk a lekvárban mi hárman. Tényleg lehetetlennek tűnik egy olyan pszichológust találni, aki Paddy megmentését és az ezzel járó szakmai kihívást részesítené előnyben a várható megvesztegetésekkel szemben.

Így pedig további napok telnek el mindennemű változás nélkül. Értem ezalatt azt, hogy Paddy-hez továbbra sem tudunk kapcsolódni, és én sem jutok semmivel előbbre. Már kezdem úgy érezni – némi költői túlzással persze –, hogy kiolvastam a teljes internetet, de még mindig nem jutottam egyről a kettőre. És ugyan hol keressek szakembert, ha senkit nem találok ezen az egyesült világon? Másik bolygót sajnos még nem laktunk be, hogy ott is körül tudjak nézni...

Végső kétségbeesésemben arra jutok, hogy futtatok egy keresést a törölt praxisok között is. Valószínűleg rengeteg elhunyt szakember akad majd közöttük, de engem természetesen nem ők érdekelnek, hanem azok, akik valamilyen oknál fogva abbahagyták a praktizálást. Ha szerencsém lesz, talán rábukkanok valakire, aki még él, és csak úri passzióból nem fogad betegeket. Vagy valamilyen olyan indok miatt, amit én meg tudok oldani. Első sorban pénzzel, ha a kihívás nem lenne elég. Igaz, az a véleményem, hogy a pénz lesz a döntő, hiszen a saját példámon is tökéletesen megtanultam, hogy kihívásokból nem lehet bevásárolni. Sőt Patkány sem értékelte annyira, mint az ellopott vaskos bankszámlákat.

Az elhatározásom után módosítom a keresési feltételeimet, és amíg az új beállítások lefutnak, a konyhába megyek egy kávéért. Ismét napokra készülök a géptermembe zárkózni. A konyhába lépve egy kócos, kisírt szemű kislány fogad, és egy halom étel. Paddy hiába nem képes a közelünkben maradni, mindent megtesz azért, hogy gondoskodjon rólunk – már ami a fizikai szükségleteket illeti, mert Mary lelke jelenleg nem is lehetne elhanyagoltabb. Általában készít nekünk enni, amit a konyhában hagy – néha meg is terít –, aztán felszívódik. Persze nem nyom nélkül, a bunkert nem hagyja el, én pedig bármikor rá tudok nézni, hogy merre jár. Általában csak ücsörög valahol magába roskadva.