Szépek és Szörnyek

Újrakezdés?

Paddy

Ahogy látom Lucast a földre rogyni, jeges rémület járja át a mellkasomat. Egyáltalán nem értem, mi ez az érzés... Miért fáj úgy a szívem környéke, mintha épp kitépnének belőlem egy darabot? Mary arcán rettenettel fut Lucas mellé, félelemmel teli pillantásokkal figyeli. Ez is hihetetlen számomra... Mary itt? Annyira gyorsan történt minden, hogy még fel sem fogtam, hogy állítólag Lucasszal ketten kiszabadítottuk... De ezen ráérek agyalni akkor, ha már tudom, hogy Lucas nincs veszélyben.

Az alatt a pár másodperc alatt, amíg ezek a gondolatok átsuhannak az agyamon, Lucas teljesen a földre süllyedt, és úgy ült ott, mint valami kupac erejét és formáját vesztett zselé. Előszőr ujjai a hajába csimpaszkodnak, és húzni kezdik a tömött, félhosszú szálakat, mintha a fájdalom köztünk tarthatná. Majd a nyakát kezdi kaparni a körmeivel, amik élénk piros csíkokat hagynak fehér bőrén. A következő pillanatban pedig elképedve döbbenek rá, hogy azok nem csak egyszerűen csíkok az irritált bőrön, hanem pár ponton vér is serken a karmolások nyomán.

– Apa! Nem kap levegőt! – kiált mellettem rémülten Mary.

Nem szorulok figyelmeztetésre, én is látom és tökéletesen értem, mi történik előttem. Mielőtt Mary a felkiáltása végére érne, már Lucas mellett térdelek, és igyekszem lefeszíteni két kezét a nyakáról. Ki nem nézné az ember ezt a mennyiségű erőt ebből a nyúlánk, vékony, a soványság határán billegő gépészből.

– Lucas! – ismételgetem a nevét egyre kétségbeesettebben, mert én sem tudom, hogy mit kellene tennem. – Nézz rám, és csak lélegezz, oké?

A következő pillanatban zavaros tekintete az enyémbe fúródik, szája szóra nyílik, de alig hallhatóan szöknek ajkai közül a szavak.

– Paddy... ez... ez mind az én hibám... – nyögi.

Én pedig nem értek semmit, hogy lenne az ő hibája? Mi lenne az ő hibája? Mind a hárman itt vagyunk. Mary is itt van. Kell ennél több? Pillantásom a lányomra siklik, aki sírásra görbülő szájjal figyeli az eseményeket. Legszívesebben magamhoz húznám, és megölelném, hogy megnyugtassam, hogy minden rendben lesz. Mindannyian rendben leszünk, még Lucas is.

És legnagyobb döbbenetemre ugyanezt tenném Lucassal is, átölelném, hátha attól megnyugszik. Meg akarom csókolni... nem értem, miért. Honnan jön ez a leküzdhetetlenül erős vágy? Annyira meg akarom csókolni, hogy az szinte fáj. És ekkor szúrás nyilall a koponyámba, nem tudom megmondani, de úgy érzem, az elvesztett idő és emlékek hiánya fáj... Biztos vagyok benne, hogy valami történt velem, amitől az emlékeim eltűntek, de az érzéseim nem. És ez amit most érzek, semmiben sem hasonlít a szimpátiára, amit az utolsó emlékeim alatt éreztem Lucas iránt. Ezek az érzések égetnek, annak ellenére is lángra gyújtották a belsőmet, hogy nincs egyetlen emlékem sem, ami alátámaszthatná, vagy indokolhatná a létezésüket. De mégis itt vannak, és az az igazság, hogy nem adnám ezeket semmiért.

És akárhogy erőltetem az agyam, az utolsó emlékem akkor is az, hogy először Mary-ről beszélgettünk, és ő állította, hogy nem létezik. Aztán sértegetni kezdtem, hátha azzal, hogy kihozom a béketűrésből, óvatlanabbá válik, és kiszedhetek belőle valamit, ami számomra hasznos. Innentől kezdenek homályossá válni az emlékek. Emlékszem, hogy arról győzköd, android vagyok. Nevetséges. Aztán rémlik egy szóváltás arról, hogy milyen színű a vérünk. Az enyém kék... de az övé... Tényleg lehetséges lenne, hogy megvágta magát, de ő pirosan vérzett?

Innentől pedig nem emlékszem másra. Úgy érzem, mintha napokig lettem volna bezárva ebbe a műhelybe, de ez tényleg csak megérzés, semmit sem tudok felidézni ezekből a napokból. Talán magyarázható mindez azzal, hogy egy teljesen ingermentes környezetbe voltam bezárva, ahol semmi más társaságom nem akadt a néha csipogó gépeken kívül, így meg azért elég nehéz emlékeket alkotni. De a furcsa és megmagyarázhatatlan az egészben az, hogy arra sem emlékszem, hogy telt volna az idő. Pedig az időérzékemhez mindig is órát lehetett igazítani.