Szépek és Szörnyek

Irodai munka és bonyodalmak

Amikor visszaérünk a központba, egyenesen a bizonyítékraktárba megyek, hiszen oda fogják hozni a lefoglalt robotokat és androidokat. Mindenképp kell oda valaki, hogy felügyelje az izom-egységet, mert nem szoktak finoman bánni a bizonyítékokkal. Egy teljesen fém, alig humanoid robotnak majdnem teljesen mindegy, hogy dobják le a földre, de egy olyan kifinomult műalkotás, mint ez az A++ kategóriás Paddington... igényli a törődést, na...

A bizonyítékraktárban, csak arra jut időm, hogy felkapcsoljam a lámpát, és letegyem a laptopom az innen nyíló kis lyukba, ami az irodám. Évek óta ide elsüllyesztve töltöm a munkanapjaimat, de szerencsére engem ez a legkevésbé sem zavar. Nem vagyok szem előtt másoknak, akiket irritálhatna az összeférhetetlen „zseni" modorom, és így nekem sem kell emberek közt lennem. Mindenki jól jár. Az irodámban épp csak rákötöm a hálózatra a laptopot – és ezt is csak azért, hogy elleplezzem, nem feltétlenül a legális netről jönnek az információim –, máris özönleni kezdenek a raktárba a lefoglalt robotokkal és androidokkal.

Eleinte próbálom irányítani a behatoló egység túlbuzgó tagjait, mit hova tegyenek, de egy idő után már lehetetlen, és egyik gépet dobják a másikra. Utoljára a Paddingtont hozzák, és leszórják a többi robot közé a halomba, majd távoznak. Ha végre az összes röhögő izomagy eltakarodik a birodalmamból, akkor először lehetek egyedül vele. Az az android még mindig igazi mestermunka, és lélegzetelállítóan jóképű. Mégis elhűlten meredek rá. Ennyire nem volt rossz állapotban, mikor utoljára láttam a VIP arénában.

Az arcán széles szakadásokkal foszlik a bőr, néhány helyen még a mesterséges csont is kilátszik a vágások alatt. Az egyik szeme hiányzik, a szemhéját mintha letépték volna, a szemüregén át belátni egyenesen a mesterséges agyig. A ruházata sincs jobb állapotban, a mellkasán cafatokban lóg az ing, és az arcán láthatóhoz hasonló vágások borítják a bőrét. Ezeket a sérüléseket egészen biztosan nem az arénában szerezte. Hiába tudom, mi lesz a válasz – nem ez lenne az első ilyen eset –, mégis rá kell kérdeznem.

– Hé, ezzel meg mi történt? – szólok ingerülten a hadnagy után, aki vigyorogva fordul felém. Én meg a nagyobb nyomaték kedvéért a Paddingtonra bökök.

– Játszottunk vele egy kicsit – feleli ő még mindig nemtörődöm módon vigyorogva. – Hosszú volt a visszaút, a fiúk pedig gyakorolni akartak egy kicsit. Célba dobtunk. De ne aggódj, zsenigyerek, ügyeltünk, hogy a feje ne sérüljön. Arra a szemre meg egyébként sem lesz szüksége. Úgy sem kapcsolja be senki még egyszer. Te meg bármit letöltesz róla így is.

Azt hiszem, senkit sem lepek meg azzal, ha azt mondom, egyenesen vöröset láttam. Ha nem félnék attól, hogy izom-hadnagy egymaga összecsomagol – túlságosan kocka vagyok az ökölharchoz –, bizisten nekimegyek. De inkább veszek egy nagy levegőt, elszámolok tízig, és a bosszú elegánsabb módja mellett döntök. Mire hazaér, egy fillér sem lesz a bankszámláján, sőt ha minden jól megy, nem kevés pénzt keresek majd a személyazonosságával az identitás piacon. Alapszabály: sose haragítsd magadra a hackert.

Vállatvonok, és kizavarom a teljes díszes kompániát a bizonyítékraktárból, lábatlankodjanak máshol, nekem millió-egy dolgom van. Persze mielőtt távoznának, még röhögnek és gúnyolódnak rajtam egy kicsit, amit én látszólag bosszankodva tűrök, közben észrevétlenül feltöröm még néhányuk bankszámláját, de azokról csak annyit emelek le, amennyit a pocsék humoruk miatt megérdemelnek. Nem vagyok telhetetlen, és gyanúba sem akarok keveredni.

Most hogy végre egyedül hagytak, kezdődhet az igazi munka. Először a lajtsomozás, aztán az adatok letöltése és rendszerezése a rendőrségi szervereken. Mint mindig, most is a legalacsonyabb kategóriás robotokkal és androidokkal kezdem a sort. Általában alig bírom kivárni, hogy alaposabban is szemügyre vehessek egy olyan csodát, mint ez a Paddington, de most, azok után, amit tettek vele, ránézni sem bírok. Pedig előbb-utóbb kénytelen leszek vele is foglalkozni...