Szépek és Szörnyek

Bent vagyunk

– Oké – fújok ki egy ideges levegőt, mikor már majdnem ott vagyunk az épület alatt –, tudom, hogy hol tartják Maryt.

Elmagyarázom neki, ő pedig figyelmesen hallgat. Néha bólint, de addig nem szól közbe, amíg a mondandóm végére nem érek. 

– Tudom, az hol van – erősít meg –, az a régi cellánk. Álmomban is odatatálok.

Arra nem kérdezek rá, hogy akkor van-e új is. A toronyház méreteiből kiindulva ezer helyen tarthatták őket. Talán időről időre szándékosan költöztették őket máshova, hogy ne csavarodjanak be teljesen a környezetük monotonitása miatt.

– Remek, akkor te mutatod az utat. Így kevesebb dologra kell figyelnem, és jobban be tudom védeni magunkat.

Kissé remeg a hangom. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kellett saját magamnak behatolnom bárhova. Na, jó. Kinek akarok hazudni, egyszer sem fordult még elő ilyen, eddig mindent monitorok mögül intéztem. Szóval ideges vagyok, oké? Igazából maradhatnék a kocsiban, de továbbra sincs az az isten, hogy hagyjam Paddyt egyedül behatolni. Nem ment el az eszem. Egyébként is, mindenből kell egy első alkalom.

Előhúzok egy tabletet a hátizsákomból. Ez kelleni fog. Elővarázsolom rá az épület alaprajzát, és legalább magamat igyekszem meggyőzni arról, hogy készen állok. Amikor becsapom magam mögött a kocsi ajtót, egészen biztos vagyok benne, hogy minden félelmemet és kétségemet sikerült bezárnom. Így már tényleg úgy festünk majd, mintha ide tartoznák.

Paddy felvezet minket a legfelső emeletre. Ő a lépcsőn akar menni, de én  megnyugtatom, hogy ha rajtam múlik, a liftekben sem vesznek észre minket. Azt nem teszem szóvá, hogy valószínüleg félúton elhaláloznék... Akar a bánat hetvenöt emeletet megmászni. Miután kilépünk a felvonóból,  egy szürke folyosón megyünk egy darabig, majd Paddy egy biztonsági ajtó előtt állít meg minket. Én egyszerűen csak intek neki, hogy menjen be, hiszen amíg felfele jöttünk a lifttel, kinyitottam. Látom a hőérzékelő szenzorok képeit is, így biztosan tudom, hogy senki nincs előttünk.

Bent, viszonylagos kényelemben, de teljes elszigeteltségben egy pufók arcú, kisírt szemű, gesztenyebarna hajú kislány fogad minket. Amint pillantása megállapodik Paddyn, elkerekedik az a csoda-kék szempár, felpattan a földről, és az apja karjai közé veti magát, aki térdre esik előtte. Elmondhatatlanul megható jelenet, ahogy Paddy úgy szorítja magához, mintha az élete múlna rajta.

– Mennünk kell – teszem a vállára a kezem –, még nem fedeztek fel minket, de gondolom, ami késik, nem múlik.

Paddy csak szótlanul bólint, és a karjaiban Maryvel emelkedik fel a földről, én pedig visszairányítom a őket a lifthez. Nem mondom ki, de aggódom. Eddig túl könnyen ment minden. Senki nem állított meg minket, nem kértek tőlem igazolványt, senkit sem érdekelt, hogy szabadon-járunk kelünk az épületben. Igen, eljátszuk, hogy ide tartozunk, de ennyire nem tökéletes az álcánk. Ha nem lennék teljesen paranoiás, ezt akkor is gyanúsnak tartanám. Addig nem is leszek nyugodt, amíg ki nem jutunk innen. És jól el nem maradt ez az épület a hátunk mögött.

Megkönnyebbülök, ahogy becsukódik előttünk a lift ajtaja, és végre elindulunk lefelé. Aztán talán még félútig sem jutunk, amikor a lift megáll. Az ajtó magától kinyílik, nem tudok semmit tenni ellene. Már a legrosszabbra készülök, de csak egy üres folyosó fogad minket. A lift nem reagál, ezért óvatosan kilesek az ajtó mögül.

– Gyertek, a lépcsőház itt van pár lépésre – súgom Paddynek.

– Nem tetszik ez nekem – mordulja vissza ő.

– Nekem sem, de a lift halott, akármivel próbálkozom, nem reagál.

Paddy bólint, mellém lép, majd az én kezembe nyomja Maryt. Elég ügyetlenül fogom meg a kislányt úgy, hogy az egyik kezemben még mindig a tabletet szorongatom. Aztán megoldódik a helyzet, amint a nadrágom oldalzsebébe süllyesztem a készüléket. A fejemben úgyis látom a térképet, nekem az elég, hogy jelezni tudjam Paddynek, hogy merre mehetünk tovább. Mary viszont továbbra is fészkelődik a fogásomban, nem akar a karjaim közt maradni, szabadulni próbál, hogy visszamehessen az apjához.