Szépek és Szörnyek

Vihar előtti csend

Az egész nap valami számomra megmagyarázhatatlan révületben telik. Életemben most először érzem azt, hogy van családom. Nem tudom, hogy meddig maradunk együtt így mi hárman, de végül abban maradtam magamban, hogy ez nem is számít. Mert minden percért hálás leszek, amit nekem adnak magukból.

Először is vásárolni megyünk, mert Paddy nem hajlandó elismerni a mirelit meggyes pitét a fagyasztómban annak, ami: süteménynek. A fejébe vette, hogy megmutatja nekem, és természetesen Mary-nek is, hogy milyen az igazi meggyes pite. Nekem persze eszemben sincs tiltakozni, mert tudom, hogy az eltelt években nem dönthetett arról, hogy mit esznek és mennyit.

A vásárlás amiatt is kiváló lehetőség, mert így le tudom tesztelni, hogy Paddy és Mary azonosító chipje is megfelelően működik. Megtoldottam ugyanis még egy kis extrával, amit az én chipem is tud, ami miatt a kiolvasás után az adatok törlődnek, még azelőtt, hogy beíródhatnának a nagy rendszerekbe és adatbázisokba. És ugyanez történik a kameraképeinkkel is, azok is azonosíthatatlanná válnak.

Persze a szupermarketben végig mindent monitorozok, készen arra, hogy kitereljem Paddy-t és Mary-t onnan, amint valami nem várt fordulatot vesznek az események. De szerencsére semmi ilyesmire nem kerül sor. Paddy egy kisebb hegynyi élelmiszert pakol a bevásárlókocsinkba, nekem pedig nincs szívem szóvá tenni, hogy lehet, nem is maradunk egy helyen addig, amíg mindez elfogy. De az sem kizárható, hogy csak a paranoia beszél belőlem, annak ellenére is, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik, és nem történik semmi olyan, aminek nem kéne.

Közben azon is csak csendben szörnyülködök, hogy ennyi kaját életemben nem láttam még egyrakáson. Jó, oké, az életmódomból kifolyólag sosem veszek romlandó élelmiszert, csak tartósat és mirelitet, abban sem vagyok biztos, hogy a gyomrom megbirkózik majd ennyi friss és egészséges étellel. De azért hősiesen teszek majd egy próbát vele.

Vásárlás után visszatérünk a bunker-házba, és Paddy szinte azonnal munkának is lát. Csodálkozhatnék azon, hogy mennyire gyorsan kiismerte magát a konyhámban, de mivel csak a legminimálisabb felszereléssel rendelkezem – lévén nem főzök, legfeljebb kávét, azt is instant kávéból –, nem nehéz megtanulni, hogy mit hol tartok, és hogy úgy általában mi van a szekrényekben. Elárulom: szinte soha semmi.

Amíg Paddy meggyes pitét süt, én Mary-t szórakoztatom. Vagyis inkább ő engem. Eredetileg dolgozni szerettem volna, de a kislány hallani sem akart róla. Még a szupermarketben szerzett egy csomag kártyát, amivel korábban a fogságban sokat játszottak Paddy-vel, és a fejébe vette, hogy nekem is megtanítja, hogyan is működik a robbanó cicák játék. Hát most mit mondjak? Nem egy nagy kihívás, és még csak bonyolultnak sem bonyolult. Annyi a lényeg, hogy maradjon nálad egy lap, ami hatástalanítja a robbanó cicát, és hogy ne robbanj fel.

Nem hazudhatok, így bevallom, hogy életemben nem kaptam még ki ennyiszer kártyajátékban. Úgy általában soha, nemhogy egy hatévestől. Bár lehet, hogy az arányaimat némiképp javítaná az, ha játszanék is néha. Az is igaz, hogy nem törekedtem annyira a győzelemre, mert Mary vidám nevetése minden alkalommal megérte, amikor az én kezemben maradt a robbanó cica lap.

– Vigyázz, Lucas, esélyed sincs ellene – fordul oda hozzánk Paddy, miután becsúsztatta a pitét a sütőbe. – Senki sem bánik olyan jól a robbanó cicákkal, mint Mary.

A következő meccsbe már Paddy is becsatlakozik, és annyi változik, hogy a kislány már kettőnkkel mossa fel a padlót. De legalább pár alkalommal sikerül Paddy után kiesnem, sőt, egyszer – egészen biztosan valami hiba folytán – még nyerek is. Mary ennek is éppen olyan lelkesen örül, mint a saját győzelmeinek. Ami Paddy-t és engem is felszabadult nevetésre késztet.