Szépek és Szörnyek

Új identitás

Paddy egy pillanatig úgy mered rám, mintha kinőtt volna még egy fejem, és természetesen az arcára kiülő értetlen kifejezésből is tanulmányt lehetne írni. Ez engem is grimaszolásra késztet; szakításokat, vagy bármi nagyon rosszat felvető beszélgetéseket szoktak így kezdeni. Az egészen biztos, hogy nekem is elmenne még az élettől is a kedvem, ha ezzel nyitna bárki egy társalgást. Viszont mielőtt bármit mondhatnék, Paddy megelőz, ahogy idegesnek tűnő mozdulattal odaránt velem szembe egy széket, és egy hatalmas sóhajjal lehuppan rá.

– Nézd, Lucas, abszolút megértem, hogy Mary és én mennyire felbolygattuk az életedet. Nem is akarok a feltétlenül szükségesnél tovább a nyakadon maradni...

Wow. Csak Wow. Paddy tökéletesen félreértett mindent, amit csak mondani akartam. Vagy tényleg ennyire tehetségtelen vagyok emberi kommunikációban és non-verbális önkifejezésben? Oké, igen, tudom. Jó eséllyel az utóbbi. Gyorsan felemelem a kezem, hogy belé fojtsam a szót, mert mégse beszéljen ilyen hülyeségeket. De természetesen ez sem sikerül, mert Paddy továbbra sem áll meg, csak mondja a magáét.

– Csak addig hadd maradjunk, amíg rendezem a sorainkat, és kigondolom, hogy hova mehetnénk Mary-vel. Adj egy kis időt, amíg kitalálom, hogy mit mondok neki.

Ezután hallgat el, és néz félre, mintha a látványomat sem tudná elviselni. Én pedig csak szavam szegetten meredek rá, mint valami idióta, akinek tényleg elvitte a macska a nyelvét. Megrázom magam, hátha az segít kilábalni ebből a bűvöletből, de még mindig nem találom a szavakat. Azokat, amiket jól felépített meggyőző beszéddé alakítottam még azelőtt, hogy Paddy azzal a lehengerlő mosolyával és istenien illatozó kajával belépett volna.

– Paddy – préselem ki magamból nagy nehezen. – Mondták már, hogy egy cégéres ökör vagy? Mindenesetre gratulálok, hogy sikerült éppen ezt a következtetést levonnod.

Erre felém fordul, zöld pillantását értetlenül az enyémbe fúrja. Elvigyorodok, hogy biztosan értse, nem sértegetem, hanem épp viccelni próbálok vele. És hatalmas megkönnyebbülést érzek, ahogy látom, hogy az ő szája is bátortalan mosolyra húzódik. Szeme sarkában a nem titkolt huncutságtól megjelennek azok a vidám szarkalábak, és ha történetesen nem ülnék, még a lábaim is elgyengülnének alattam, annyira jóképű. És amikor megszólal! A szavai kellemes rezgése jólesően borzongatva csorog végig a gerincem mentén.

– Tudod, egy pohár aludttejbe több önkifejezés jut általában, mint beléd. Ha nem úgy nyitod a mondókádat, mintha az útilaput készülnél átadni, én sem értettem volna félre. De végülis azt hiszem, így szeretünk.

Hőt érzek az arcomban, és legszívesebben elsüllyednék, mert biztosan tudom, hogy lángol a képem incselkedő szavaitól. Basszus, rosszabb vagyok, mint egy minden nap új delikvensbe belezúgó tinilány... És mi a legszebb ebben az egészben? Az, hogy benne még csak nem is tudatosult, amit mondott, és hogy ez miket tesz velem. Sőt, ahogy hajába túr, mintha csak a kezét akarná lefoglalni egy pillanatra, legszívesebben pocsolyává olvadnék a lába előtt. De erre nem vagyok képes, megcsókolni meg veszélyesen nagy hülyeség lenne. Nem állok készen arra, hogy önként adjam át a szívem összetörésre. Mert ugyan mi más lehetne a vége, ha mindent elmondtam neki, amit elterveztem?

– És te szokás szerint a legrosszabbat feltételezed mindenkiről. – Nehéz kipréselnem a szavakat összeszorult torkomon.

– Mondd meg, nincs rá okom? – Nem tetszik az a komolyság, ami a hangjából csendül, hiába értem, hogy az utóbbi évek tapasztalatai alapján minden oka megvan bizalmatlannak lenni. De velem kapcsolatban? Akármit tettem, amióta bezuhant az életembe, azzal segíteni akartam őt, aztán persze Mary-t is, miután rádöbbentem, hogy tényleg létezik.