Szépek és Szörnyek

A bunker

Elmondom a Paddingtonnak, hogy hova vigyen minket. Szerencsére ő tud megállás nélkül vezetni, neki elég csak akkor félrehúzódnia a kocsival, amikor meg kell állnunk tölteni. De így is kín és keserv az a több, mint félnapos út, mire egy mindentől távol eső erdő közepén elérjük azt a rejtekhelyemet, ahova tartottunk.

Viszonylag ritkán jövök ehhez a bunkerhez, szinte csak akkor, amikor aztán tényleg el kell tűnnöm a föld színéről. Ez tényleg egy múzeális óvóhely még a jóval száz évvel ezelőtti első hidegháborúból, amit jóval a hidegháború vége után modernizált egy, akkoriban leggazdagabbak közt számon tartott család. Egy földbe ásott tíz emelet mély luxuskomplexum, amit a régi gazdagok hóbortból és valódi félelemből építettek maguknak. A bejárata is olyan jól el van rejtve, hogy semmi nem látszik belőle, nem lehet megtalálni, ha csak nem tudja az ember, mit és hol keressen.

Hatalmas szerencsém volt ezzel a rég feledésbe merült bunkerrel. Teljesen véletlenül bukkantam rá, amikor egy munka során egy digitális levéltárat törtem fel. A tulajdonos család már generációkkal korábban kihalt, így épp nem volt tulajdonosa a komplexumnak. Én pedig úgy döntettem, hogy épp eleget állt elhagyatottan és elhanyagoltan. Szóval átírtam magamra, aztán minden dokumentumot másoltam és töröltem róla. Két évet fordítottam rá, hogy olyan legyen, ami minden igényemet kielégíti. Éppen ezért van itt minden: luxus lakórész, hatalmas edzőterem, fölalatti – pontosabban szólva a közeli tóba épített, víz alatti – kert, szerverterem, labor és műhely. Na és persze annyi ellátmány, hogy akár éveket is tölthessek itt.

Egy pár napot lábadoznom kell, mielőtt nekiállhaték rendbeszedni a Paddingtont, de szerencsére nem szorulok a segítségére. Így pedig lelkiismeretfurdalás nélkül hagyom a laborban kikapcsolva. Amint érzek magamban annyi erőt, hogy megállás nélkül napokig tudjak dolgozni rajta, azonnal nekifeszülök majd a feladatnak.

És pontosan így is teszek. Öt nappal később nekiállok visszaállítani a Paddingtont eredeti pompájába. Sok munka van vele, de a legkevésbé sem zavar. Mondjuk olyan jellegzetes zöld szemet találni, mint amilyen neki van, nem egyszerű, de végül csak sikerül megoldanom. Nem is beszélve arról, hogy az androidot emberi bőr és szőkés szőrzet borítja, és ezeket a speciális szöveteket szintén nem könnyű pótolni, még szerencse, hogy hobbiból szereztem be olyan gépet, amivel házilag is tudok növeszteni. Csak mintát kell vennem a Paddingontól, és kivárni, amíg megfelelő mennyiség nő a berendezésben. Eredetileg azért is szereztem be ezt a gépet, mert szükség esetén pénzkereseti módszernek sem rossz, ha gazdagoknak kell valami jellegzetes színű szem, vagy ritka tulajdonsággal rendelkező mesterséges bőr, vagy bármilyen szerv, amit túl macerás lenne beszerezni, de növeszteni könnyű, ha tudja az ember, hova forduljon. És mit ad isten, az egyik alteregóm pont erre specializálódott.

Amint nekiállok dolgozni a Paddingtonon, rögtön szemet szúr, hogy valaki egyébként rengeteget költött rá. És nemcsak arra, hogy egyedire formálja, de arra is, hogy olyannyira embernek tűnjön, amennyire csak lehetséges. Éppen ezért sem a homlokán, sem a nyakán nincsenek, amik felhívnák a figyelmet arra, hogy "csak" egy android. A vállán és a mellkasán ott virít ugyan a gyártási száma, és típus kódja, de már nem sokáig, mert én ezeket is eltűntetem róla. Nem hagyok bélyegeket ezen a mesterművön.

Még egy hét elteltével a Paddington készen áll rá, hogy bekapcsoljam. Elég szövetet növesztettem neki, a bőre ismét sértetlen, és haja sem hiányzik már sehonnan. A biztonság kedvéért lementem a teljes személyiségét, és minden emlékét, de nem nézem meg őket. Majd ő elmeséli, ha el akarja. Nézem még pár pillanatig ezt a csodálatos férfit, ahogy a széken ül előre billent fejjel, mintha csak aludna.  A megtévesztésig embernek tűnik. Ha nem tudnám jobban, senki nem lenne képes meggyőzni ennek az ellenkezőjéről.

Aztán elunom a várakozást, és aktiválom a Paddingtont, ő pedig megrándul, mintha csak nyugtalan álomból ébredne. Hirtelen felemeli a fejét, és rémülten körbefuttatja azt a hihetetlen zöld szemét a műhelyben. Miután nem talál semmilyen veszélyforrást, gyanakvó, bizalmatlan pillantása rajtam állapodik meg.

– Hol vagyok? Mi történt velem? – kérdezi a maga mélyen búgó hangján, és egek, még a térdem is megremeg tőle. – Ki a franc vagy te?

Össze kell szednem magam, hogy értelmesen tudjak válaszolni neki. A döbbenetet már nem is említem, amit afölött érezek, hogy mennyire tűnik embernek a Paddington a maga zavarával.

– Jogos – bólintok –, kezdjük a bemutatkozással.

Mielőtt bármi egyebet mondhatnék, magához ragadja a szót.

– Rendben, kezdjük azzal – magára mutat –, Paddingon Smith, Paddy.

Ezek után várakozva rám néz.

– Lucas – elhallgatok egy pillanatra –, csak Lucas.

Nem mondok neki vezetéknevet, mert hirtelen fogalmam nincs, melyik nevemen kellene bemutatkoznom. Arról nem is beszélve, hogy nincs kedvem észben tartani, hogy melyik hamis nevet mondtam neki. Ő erre csak felvonja a szemöldökét, és látom rajta, ahogy nyugalmat és türelmet erőltet magára.

– Jól van, Csak Lucas. Lennél kedves elmondani, hogy hol a francban vagyok, és mit keresek itt?

– Mire emlékszel? – kérdezek vissza óvatosan, azt mindenképp érdemes felmérni, hogy sérültek-e esetleg az emlékei a nem épp kedves bánásmód miatt.

– Az arénára – feleli ő azonnal –, azok a szemetek elvitték a kislányomat, és azt mondták, csak akkor adják vissza élve, ha megnyerem a hülye versenyeiket. Már az utolsó meccs volt... aztán nem tudom... Talán kiütöttek? Többre nem emlékszem.

Én ütöttem ki. De erről nem világosítom fel az ő lelki nyugalma és a saját képem épsége érdekében. Mert nincsenek kétségeim afelől, hogy átrendezné az arcom, ha felbosszantom. Egyébként tényleg jól hallottam? Azt mondta, a kislánya? Mi a fenéről beszél? Óvatosan puhatolózni próbálok.

– A kislányodat? – Na jó, a finomkodás sosem volt az erősségem.

– Igen – néz rám türelmetlenül. – Te új vagy a csapatukban, és neked nem mondták el, hogyan szerveznek be új játékosokat a ketrecharcaikba? Vagy téged csak azért tartanak, hogy rendbeszedd a versenyzőiket?

– Paddy – szólok rá erélyesen, és még engem is meglep, hogy ez milyen sikeresen elhallgattatja –, már nem vagy ott. És én sem vagyok az ő csapatukban. Sőt orvos sem vagyok, te pedig nem vagy orvosra szorulva, nem is voltál – figyelem, ahogy az értetlenség egyre inkább szétterül az arcán. – Nézz körül! Ez nem egy gyengélkedő. Ez egy android– és robot szerelőműhely.

– Most csak a fejembe akarsz mászni, ugye? – Minden tagja megfeszül, kifejezetten ugrásra készen ül velem szemben.

– Nem. Csak azt mondom, hogy nincs szükséged orvosra, mert nem vagy ember. Egy Paddington típusú android vagy. És lányod sincs. Az minden bizonnyal csak valami fejedbe ültetett emlék.

Olyan sebességgel pattan fel, hogy nem is látom a mozdulatot. Kirúgja maga alól a széket. Hátrálni kezd, amíg a háta neki nem ütközik a falnak. Én pedig megkönnyebbülök valamennyire. Szerencsére nem rontott nekem, hiszen esélyem sem lenne az ereje ellen.

– Mi ez az egész? – kérdezi ő halálra váltan, hihetetlen, hogy még azt is meg tudták valahogy oldani, hogy képes legyen elsápadni. – Mit akartok még tőlem? Nem elég, hogy elvettetek mindent? Fogalmam sincs, hol tartjátok fogva Maryt... Mindent megtettem, amit eddig csak kértetek! Mit kell még tennem, hogy elengedjetek végre? Hogy legalább őt elengedjétek? Hol kell eljátszanom, hogy csak egy francos android vagyok? Nem érdekel a miért... Csak az, hogy ha ezt megcsinálom... akkor láthatom végre?

Elképedve és értetlenül hallgatom ezt a kirohanást. Nagyon is úgy tűnik, akárki programozta is ezt a szerencsétlen Paddingtont, tényleg elhitették vele, hogy ember, és hogy van egy gyereke. Zseniális módja az engedelmességre bírásának. Hogy a francba fogom meggyőzni, hogy minden amit az életéről hisz, az csak program?

Jegyzet: A borítókép a Pinterestről származik