Szépek és Szörnyek

Következmény

Trigger Warning: A fejezet első fele kínzásáról szól, erre felkészülve olvass tovább!

Lucas

Lüktető fejfájással térek magamhoz. Az első, amit észreveszek, hogy az orromból már nem folyik a vér, viszont a képem úgy lüktet, mintha egy húsklopfolóval mentek volna végig rajta. Hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy ez-e a rosszabb, vagy a jelblokkóló miatti hasogatás a koponyámban.

Megmozdítom a kezem, az orromhoz akarok nyúlni, hogy megtapogassam. Egészen biztos vagyok benne, hogy eltört, mert ahogy levegőt veszek, az fájdalmasan áramlik az orrlyukaimon át. De legalább valamennyire ellátták, és lélegezni tudok. Ez legalább annyit sejtet, hogy nem akarnak megölni. Legalábbis nem azonnal. Ez ad némi reményre okot.

Természetesen a karom mozdításával nem járok sikerrel, még nem nyitottam ki a szemem, de azt látás nélkül is tudom, hogy egy karosszékhez kötözve ülök. A szék egyébként meglepően kényelmes, egész jól el tudnék helyezkedni benne, ha nem lennék minden irányból összepántolva, mint valami sovány sonka.

Viszont az, hogy mocorogni kezdtem, nem marad észrevétlen, és szinte azonnal kapok egy tenyeres pofont. Nem fáj igazán, inkább csak csíp, gondolom, azt a célt szolgálja, hogy gyorsabban térjek magamhoz. Szándékosan nem regálok, a szememet sem nyitom ki, én nem sietek sehova, a kínzásokra sem érzem még felkészülve magam, amik minden kétség kívül várnak majd rám.

Csakhogy az, aki velem egy helyiségben tartózkodik, nem veszi jó néven, hogy ignorálom őt is, meg a pofont is. A következő ütés sokkal erősebb, és a homlokomat éri, aminek hatására fejem a a szék fejtámlájának csapódik, és azonnal arra a megállapításra jutok, hogy ez egyáltalán nem kényelmes része az ülő alkalmatosságnak. A csattanástól nemcsak a fejem hátuljába robban bénító fájdalom, de az arcom és az orrom is egy teljesen új szimfóniával kezdenek lüktetni. Képtelen vagyok parancsolni a nyögésnek, ami kiszalad az ajkaim közül.

Ahogy nyelek egyet, fémes ízt érzek a torkomban, és melegség terjed szét az arcom alsó részén, majd lecsöpög az államon. Megint vérzik az orrom. Valami puhát nyomnak alá, hogy felitassák, majd egy nedves kendővel letörlik az arcom. Erre kipattan a szemem, és izomagy hadnaggyal találom szemben magam, ahogy épp gyilkos pillantást vet egy másik, számomra ismeretlen katonára. Arra tippelek, hogy ő ütött meg.

– Ne a fejét üsse, maga barom! – hordja le. – Ha kiüti azelőtt, hogy magához térne, hogy fog kérdésekre válaszolni?

Megtartom magamnak azon véleményemet, hogy ha róluk van szó, semmilyen kérdésre nem fogok válaszolni. Patkány mellett nőttem fel, ezeknek fogalmuk sincs róla, mi a fájdalom. Patkány kifejezetten edzett minket arra, hogy fizikai és mentális kínzást is kibírjunk. Éppen azért adott fel, mert tudja, hogy ezek az idióták nem fognak megtörni, így neki sem fogok közvetve ártani. Még jó, hogy nem közvetve tervezek ártani neki. Amit tenni készülök, azt már nem lesz módja elmesélni senkinek. Már csak ki kell jutnom innen. Semmi olyan, amit ne csináltam volna korábban.

Próbálok körbenézni a teremben, ahol vagyunk. És arra kell jutnom, hogy a csupasz falakból nem fogok választ kapni a kérdéseimre. Meg sem lep, hogy még egy óra sincs a falon, és hogy egy ablaktalan helyiségbe zártak. Tipikus vallatás és mentális kínzás, fel akarják borítani az időérzékelésemet. Még jó, hogy a fejembe be van építve egy aprócska analóg óra, aminek a ketyegését bármikor hallom, amikor koncentrálok rá. Az órákat mindig máshogy üti el, így legalább azt tudni fogom, hogy mennyi az idő.

Bár valószínűleg a fények nem fognak váltakozni, ezzel is azt akarják elérni a fogvatartóim, hogy ne tudjam, milyen napszak van. Ismerem a módszereiket, nem hagynak majd aludni, hogy teljesen kimerítsenek pszichésen. Ennél azért többre számítottam. De az izomagyon végignézve, nem is értem, miért lep meg a fantázia teljes hiánya.