Szépek és Szörnyek

Razzia

– Mi lesz, bemehetünk már? – kérdezi az egyik kétajtós szekrény, akivel együtt várakozunk a furgonban.

Ráemelem hitetlenkedő pillantásomat, elképesztő, hogy még mindig nem fogták fel. Hányadik közös razziánk is ez? Bár szívesen rákérdeznék erre, mégis megtartom magamnak a véleményem, és inkább lesajnálóan végignézek az értetlenkedőn, aki szinte vibrál a türelmetlenségtől, és a vágytól, hogy végre lövöldözni kezdhessen.

Visszafordulok a konzol felé, és arról sem mondok semmit, hogy világ életemben allergiás voltam arra, ha hozzá nem értők sürgetnek. Legyünk őszinték, egyre rosszabbul tolerálom. Az izomagyak valahogy képtelenek megérteni, hogy mit tesznek az olyanok értük, mint például én. Már számon sem tartom, hányszor magyaráztam el eddig pályafutásom során, hogy amikor az izom-egységeknek várnia kell, az nem azért van, mert éppen nem csinálok semmit. Épp ellenkezőleg, ez az egész az ő biztonságukat szolgálja.

Én speciel sosem az eszükért szerettem őket, hanem a látványért. Kinek ne vonzaná a pillantását az a rengeteg feszülő izom? Legszívesebben megtapogatnám a megtermett bicepszeiket, de így legalább a látvány alapján elhiszem róluk, hogy nem okoz gondot nekik a súlyos fegyverzet cipelése. Az meg, hogy a legkisebb intellektuális felfogás is kihívás elé állítja őket, úgy látszik, csak engem bosszant. De ha egyet-kettőt seggbelőnek, csak megtanulják, hogy a sietség nem vezet sehova. Mert hogyan lehetnék a behatoló-egység szeme és füle, ha nem vonok az uralmam alá minden létező kamerát és egyéb eszközt?

– Azonnal mehettek, amint biztosan tudom, hogy mi vár rátok odabent. – Minden türelmemre és kimértségemre szükségem van, hogy ne hajtsam el a fenébe már csak a saját lelki egyensúlyom miatt is.

– Iparkodj, zseni gyerek, nem érünk rá egész nap – mordul rám az iménti.

Még egy dolog, amit szó nélkül hagyok. Ezek akkor sem értenék meg, hogy mennyire az én agyamtól függenek, ha történetesen tényleg a halál torkában lennének. Fel sem nézek a monitorokról, az ujjaim szinte szimfóniát játszanak a billentyűzeten. Azt meg senki másnak nem kell tudnia, nem az az igazi munka, amit a kezem láttatni enged, hanem az, ami a fejemben történik. Minek terhelni az egyébként is nehéz felfogású tudatukat?

Egyébként is kész vagyok. Végre a benti összes kamera képét látom, mindenkiről tudom, hogy hol tartózkodik az épületben. Most már mehetnek. Megadom nekik az engedélyt. Aztán szinte rám sem néz, kivágódódik a furgonból, miközben minden emberét utasítja, hogy foglalják el a kijelölt helyüket. Látom rajta, hogy legszívesebben beledörrenne, de a torok mikrofon miatt suttognia is elég.

Figyelem őket, ahogy felsorakoznak az épületegyüttes körül, és pozícióba kerülnek minden be- és kijáratnál. Nincs mitől tartaniuk, a benti biztonsági szolgálat azt a videó feedet látja, amit én játszok nekik, nem gyanítanak semmit. És ez így is marad, amíg a behatoló egység rájuk nem rúgja az ajtót. Addig nekem van egy kis időm körülnézni odabent.

Ha megtalálom, hogy hol vannak a viadalok vagy a szervezők pontosan, egyenesen oda tudom irányítani az egységeket. Amíg ők betörnek pár ajtót, és kirobbantanak néhány falat, én is körülnézek. Sorra szörfölök a kameraképek között, de nem a furgonban felszerelt monitorokat nézem, hanem a a streamet a fejemben. Így sokkal gyorsabb, és egyébként is szeretem az elképedt pillantásokat, amikor nem értik, hogyan tudott szemet szúrni nekem egy-egy apró részlet. Szeretek lenyűgözni, na. Mindenkinek kell egy hobbi.

Ahogy egy kameraképről váltok fejben a másikra, gyorsan megtalálom a ringeket. Ebben a komplexumban van vagy tizenöt. Szerencsére egy kisebb hadsereggel érkeztünk, úgyhogy az összes rohadékot le tudjuk tartóztatni, akik robot és android viadalokat jöttek nézni. Van itt aztán minden, az egyik küzdelem gyomorforgatóbb, mint a másik. Én pedig amint megtalálok egy ringet, azonnal küldöm a pontos helyét és az odavezető optimális útvonalat a legközelebbi egységnek.