Szépek és Szörnyek

Felkészülés a terápiára

Ahogy készülődünk arra, hogy visszatérjünk Nagy-Londonba, olyan érzésem támad, mintha egy életet akarnánk felszámolni. Az eltelt hetek alatt meglepően kényelmesen berendezkedtünk és sok tárgyat – lényegében kacatot – halmoztunk fel itt. Elősorban Mary-nek, de azért Paddy-nek és nekem is jutott bőven új holmi, használati tárgy és miegyéb.

A minimalista énem mindenesetre kifejezetten zokog az egyre gyűlő csomagokat látva, és próbálom kitalálni, hogy mindezt hogy fogom betetriszezni a kocsi csomagtartójába. Az természetesen egészen biztos, hogy a legnagyobb SUV-val kell mennünk, ami a bunker garázsában áll. Még jó, hogy kerülnünk kellene a feltűnést. Oké, ez az én óvintézkedéseimmel nem lesz probléma, de akkor is... jobban szeretem a kisebb autókat, amik jobban beolvadnak.

Mary egyébként tényleg lelkes, ő úgy éli meg ezt az egészet, mint valami érdekes és szórakoztató családi programot. Bár végülis, ha az ő szemszögéből nézzük, akkor az. A két apukájával együtt új lakásba költözik, és ha minden jól megy, a történet végére Paddy is rendbe jön.

– Készen állsz, Bogyó? – szegezem a kislánynak, amikor még egy csomagot tesz a kocsiba bepakolandó halomra. – Vagy hozol még valamit?

– Azt hiszem, már minden itt van – méregeti azt a nála magasabb hegyet.

– Rendben, akkor én elkezdek bepakolni. Szurkolj, hogy minden beférjen majd.

– Apa mindig jó volt abban, hogy kis helyen sok dolgot elpakoljon. Még a régi... még akkor, amikor harcolt... – Azonnal kitalálom, hogy az épület komplexumban eldugott cellájukra gondol, ahol fogva tartották őket. – Nagyon kicsi szobában laktunk. És néha kaptunk dolgokat az őröktől. Azokat is mindig apa rejtette el.

Belegondolni is szörnyű, hogy milyen körülmények közt kellett évekig tengődniük. És bár szívesen rákérdeznék, hogy milyen dolgokat kaptak az őröktől, és Paddy ezeket hova, hogyan rejtette el, mégis úgy érzem, hogy csomó bénítja meg a nyelvem, így szólni sem tudok. De talán ezek is azok közé az események közé tartoznak, amiket jobb nem feszegetni. Paddy jelen állapotában semmiképp sem tartanám jó ötletnek, mert a végén még azért is elkezdi okolni magát, hogy nem tudott – fogság ide vagy oda – jobb körülményeket biztosítani a gyereknek.

– Gondolom, hogy ügyes volt ebben – felelem végül, mert képtelen vagyok feszegetni ezt a kérdést, sőt inkább azonnal másra terelem a szót. – Elfutsz megkeresni apát? Én addig bepakolom a csomagokat, és utána indulhatunk is.

– Aha, megyek – ered futásnak Mary, aztán szinte azonnal meg is torpan a garázsajtóban, mert Paddy is ezt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen.

Mielőtt a kislánya nekirohanhatna a lábának, megtorpan, és egy lépést még hátrébb is lép, mintha a gyerek közelsége megégethetné. Nem akarok csípős megjegyzést tenni, mert tudom, hogy nem tehet a jelenlegi állapotáról, de ennek ellenére is érzem, hogy egyre türelmetlenebb vagyok. Egyre nagyobb erőfeszítést követel tőlem, hogy a frusztrációmat kordában tudjam tartani. Magamra kell parancsolnom, hogy ne bámuljam azzal a kifejezéssel az arcomon, ami gondolom, hogy a vonásaimon ül.

– Csomagoltam pár szendvicset, meg egy kis sütit az útra – szólal meg, de közben nem néz egyikünkre sem.

– Akkor a sütiből nem ehetek most? – néz fel rá ragyogó szemmel Mary, hátha meg tudja győzni azzal az elveszett őzike nézéssel az apját, aki továbbra sem fordul felé. A kislány arcáról pedig lassan lehervad a mosoly, és szeme csillogása is megfakul.

Nézni sem bírom ezt a szomorúságot, és közbe kell lépnem. Odasietek hozzájuk, és kiveszem Paddy kezéből a csomagot. Majd Mary-hez fordulok.

– Ha most megeszed a sütit, mi jut az útra? Hidd el, jobban fog esni, amikor már órák óta megyünk, és megéhezel – fejtem ki neki az érveimet, majd a kezébe nyomom a batyut. – Ülj be a kocsiba, és vigyázz a csomagra. Te vagy mostantól a felelős, hogy ne fogyjon el idő előtt. Mi meg elrendezzük a csomagokat Paddy-vel, aztán indulunk.