Szépek és Szörnyek

Ébredés

Paddy

Nem tetszik, ahogy Clayford leültet, hogy kikérdezzen. Eddig nem voltak igazán ellenérzéseim vele kapcsolatban – már az általános bizalmatlanságot leszámítva, de az mindenkinek jár –, sőt kifejezetten elismerően gondoltam a hatékonyságára, és hálás voltam azért, hogy Mary-t és engem is egyetlen szó nélkül az oltalma alá vett. Ez persze nem jelenti azt, hogy szeretném, ha feltétlenül szükségesnél többet tudna róluk. Valamennyi biztos Lucas paranoiájából is átragadt rám, ami találkozva az én állandó gyanakvásommal, kifejezetten érdekesen fortyogó nyugtalan elegyet alkot.

Bizalmatlanul lépek oda a székhez, de közben egyetlen pillanatra sem veszem le a szemem Claryfordról. Akit ez természetesen irritáló mértékben szórakoztat. Próbálok úgy tenni, mintha ezzel az alig észrevehető vigyorával nem szánkázna az idegeimen, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy bárkit át tudok verni. Sosem volt erősségem a sztoikusnak tűnés, gondolom Lucas is ezért olvasott bennem minden alkalommal úgy, mint egy nyitott könyvben. Csak... tőle nem zavar, mert tudom, hogy nem fog visszaélni vele, bármit lásson is.

– Látom, te is épp annyira vagy barátságos, mint Lucas, amíg rá nem jön, hogy nincs félnivalója – jelenti ki engem méregetve Clayford, és én nem is értem, miért, de a hideg futkos ettől a hátamon.

Talán csak az zavar vele kapcsolatban, hogy most a jószándékára vagyunk szorulva, tőle függ, hogy mi lesz velünk, és hiába nem érzek semmi rosszindulatot, vagy hátsószándékot, ez a kiszolgáltatottság akkor sem engedi, hogy biztonságban érezzem magam. Ha Lucas ébren lenne, ő talán meg tudna győzni, hogy ne ebben az állandó készültségi állapotban kattogjak.

– Mik a kérdéseid? – szegezem inkább a legkevésbé sem barátságosan Clayfordnak, hátha ezzel el tudom terelni a saját gondolatiamat. Hiszen ezért engedett ide, nem? Mert információt akart kiszedni belőlem.

– Csak ilyen általános dolgok – mosolyog rám, és akkor először találom őszintén barátságosnak a mosolyát. – Például, hogy ti rendben vagytok-e. Mármint azt látom, hogy veled Lucas mennyire jó munkát végzett, senki meg sem mondaná, hogy android vagy. De a kislány? Érte valami sérülés, ami miatt jobb lenne, ha megvizsgálnám?

Nem tehetek róla, de ettől a kijelentéstől újra égnek áll a hátamon a szőr. Talán túl hamar gondoltam arra, hogy lehetünk barátok. Bár lehet, hogy csak azért érzem így, mert nem tetszik, hogy Mary-ről faggatózik. Igen, tudom, teljesen irreális ez a reakció a részemről, hiszen valószínűleg csak az orvosi kötelességtudat beszél belőle, és ha Mary-t érte volna bármi sérülés, egészen biztosan még a lába nyomát is megcsókolnám, ha megmentené.

– Mary teljesen rendben van – felelem végül, és hiába igyekszem, nem sikerül kint tartanom az ellenséges élt a hangomból. – Viszont mi lenne, ha én is feltennék pár kérdést.

– Tőlem – von vállat Clayford –, ha ez segít abban, hogy ne nézz úgy rám, mintha szórakozásból legalábbis az anyádat öltem volna meg. Mit szólnál ahhoz, ha játszanánk? Egy kérdést a kérdésért? – Válaszképp bólintok, mire átadja nekem az első kérés jogát. – Kezdd akkor te.

– Már többször utaltál rá, hogy Lucas valamit nem mondott el. Mi az?

– Amiután kihozott téged az arénából, megpróbálták megmérgezni, mert valami olyanba nyúlt bele veled, amibe nem kellett volna. Mivel Lucas bármit megeszik, amit munka közben letesznek elé, én azon csodálkozom, hogy senki sem járt még sikerrel. Amikor ez történt, még annyira rossz állapotban voltál, hogy csak a legalapabb funkcióid működtek, de az elég volt ahhoz, hogy elhozd ide hozzám, hogy megmentsem.