Szépek és Szörnyek

Ébredés (újra)

Ahogy megérkezünk a bunkerhez, rögtön több problémába is ütközünk. Ezek közül az első már áthidalhatatlannak tűnik. Alig állítom le a kocsit a föld alatti garázsban, tudatosul bennem, hogy most egyedül vagyok, és nekem magamnak kell kirángatnom Paddy-t a hátsó ülésről, majd elvergődnöm vele a liftig. Amikor legutóbb itt jártunk, a saját lábán jött, hiába volt kikapcsolva a személyisége. És akkor nem kellett cipelnem. Ha valaki, hát ő támogatott engem a mérgezés után.

Viszont amikor még Nagy-Londonban Clayforddal behajtogattuk a hátsó ülésre, valljuk be a munka nagyrészét nem én végeztem – hanem ő, méghozzá erőlködés nélkül, hiszen végre nem kellett úgy tennie, mintha maga is ember lenne –, nem gondoltam végig, hogy fogom itt egyedül megoldani a dolgokat. Mary természetesen végig láb alatt van, mintha kötelező lenne, és folyamatosan bombáz a kérdéseivel. Egy idő után már nem is válaszolok neki, annyira leköt az, hogy Paddy-t cipelem, és igyekszem nem teljesen kifulladni ebben.

Nagyjából egy órával később eljutok odáig, hogy elcipeltem Paddy-t – a hóna alatt fogva és a padlón rángatva – a műhelyig, ami az ismeretségünk elején a szobájaként is szolgált. Ebben az egy órában már az is benne van, hogy kis híján sérvet kapva felemelem a munkaasztalra. Eddigre már kezem-lábam remeg, gondolkozni is képtelen vagyok a kimerültségtől. Ezt persze nem csak a fizikai túlhajszoltság okozza, hanem a több órás vezetés, és előtte még a rettenet, amikot Paddy megtámadott minket. Az az egy viszont egészen biztos, hogy amíg nem aludtam legalább nyolc órát, nincs értelme nekilátnom a munkának, mert nagyjából semmi hasznom nem lenne.
Mary nem igazán örül neki, amikor kiterelem a műhelyből, és lekapcsolom a villanyt. És ekkor szembesülök a második problémával, amikor szemöldökét ráncolva szembe fordul velem.

– Akkor most itt hagyjuk a sötétben? – kérdezi szemrehányón, majd azonnal nyomatékosan hozzáteszi: – Nem szereti a sötétet.

– Tudom, Bogyó – sóhajtok. – Megnyugtat, ha visszakapcsolom a villanyt neki?

– Nem – rázza meg a fejét, hosszú tincsei táncot járnak az arca és nyaka körül, ennek ellenére mégis újra felkapcsolom a villanyt odabent. Így az én lelkiismeretem is nyugodtabb. – Miért nem gyógyítod meg?

– Meg fogom, de most annyira fáradt vagyok, hogy elaludnék mellette. Mit szólsz hozzá, ha pihenünk egy kicsit? Utána pedig addig nem állunk meg, amíg nincs újra jól.

Pár pillanatig komoly tekintettel méreget. Egyértelműen azt próbálja megállapítani, hogy igazat mondok-e neki. Valamit megláthat rajtam, mert végül kelletlenül, de bólint beleegyezése jeléül.

– És hol lesz a szobám? – néz körül a nappaliban, ahonnan több helyiség is nyílik.

Hupsz... ugye említettem azt a bizonyos második problémát. Hát ez az. A bunkerem nincs felkészítve gyerekekre. Sosem számoltam azzal, hogy valaha kölyköket is kell majd elszállásolnom itt. Fogalmazzunk úgy, hogy ez a föld alatti komplexum szinte semennyire sem gyerek-kompatibilis. Hálószoba ugyan van még egy, de nem hiszem, egyedül szeretne maradni a történtek után. Ennek megfelelően sorolom el neki a lehetőségeket:

–  Van egy vendégszoba, de az igazság az, hogy sosem készültem úgy, hogy lesznek vendégeim, ezért elég szegényesen van berendezve. De ágy van benne. Vagy alhatsz az én szobámban, ha nem zavar, hogy ketten leszünk az ágyamban.

Akkora franciaágyat szereztem be – két napig tartott, mire egyedül összeszereltem –, hogy ha ketten is aludnánk benne, egy hét múlva még mindig lenne olyan része, ahol még nem feküdtünk.

– Nekem jó veled – böki ki végül, de nem néz rám.

– Akkor menjünk – nyújtok kezet neki, és ő engedelmesen bele is kapaszkodik az ujjaimba.