Amarillisz

- 21 - A nagylányos este

Levente az iroda ablakán nézett ki. A parkoló, amire nézett üres volt. Néma csend volt, még egy kósza beszélgetés sem zavarta a nyugalmat. Alig múlt tíz óra. Furcsa is volt, például Ödön bácsi, a nagy mókamester és csalafinta lélek se zaklatta semmilyen világmegváltó tervvel Leventét, pedig ez már szokássá vált.

A szokatlan csendet egy szokatlan csengőhang törte meg. Nem a telefon automatikus zenéje csilingelte végig a helyet, hanem az Another one bites of dust szólalt.

Hogy miért is furcsa? Mert hetekkel ezelőtt, pontosan azután a nap után állította be, miután az az eset történt Pollival, miszerint ők csókolóztak. Levente telefonja mindig az alapértelmezett csengőhangon szólalt meg, de mintha most kedvet kapott volna valami máshoz, amit ő maga is csodált. Egy kis pezsgést akart az életébe.

Mai napig libabőrös lett visszagondolva, mit tett azon az éjszakán. Mekkora bátorsága volt Pollinak, és neki is, hogy belement! Megbánta? Dehogy is! Sőt, egy következmény nélküli csók volt. Pontosabban kettő. És pont ez kellett a férfinek! Aznap bizony nem Marosi Levente igazgató, vagy Marosi Zselyke apukája volt. Aznap ismét Marosi Levi volt, aki egy falusi bálon a legszebb lányt kísérte haza, aki bizony kinyilványította vonzalmát, és csókkal búcsúzott tőle.

Micsoda este volt! És ennyi... Folytatása nem is volt. Polli -mintha mindennapos dolog lenne- betartotta szavát: Következmény nélkül történt a dolog. Ez pedig így van jól.

Eszébe jutott csörgő mobilja, és az asztalához lépett. Felvette a telefonját, ám látva a hívó felet, meglepődött. 

"Barna"

- Szeva Töki! Azt hittem sose kelsz fel! Felébresztettelek?

- Szia Barna... - köszönt kelletlenül. - Dolgozok. Mit akarsz?

- Figyi, apa tárgyalása kilenckor lesz, feljössz ma vagy korán jössz holnap? Na mi lesz?

Levente zavartan próbálta összeszedni gondolatait. Nem sok sikerrel.

- Barna, te miről beszélsz? November végén lesz, nem?

- Látom még mindig kaotikus vagy Öcsi! - nevetett a férfi a telefonba. - Október vége, huszonhatodika pontosan. Vagyis holnap!

Levente megfagyott. Elfelejtette! Novemberre emlékezett. Azonnal felegyenesedett, minden, álmosságtól az arcán pihenő ránc is kisimult. Nem kellett már kávé.

- Ó... Bassza meg a kurva élet! - morgolódott magában.

Semmi baj, hiszen összekapja a cuccait, és röpke három óra múlva ott is lesz a bátyjánál.

- Mi van Töki, káromkodsz? Na csak nincs ott a kislány?

- Iskolában van...

- Hozod magaddal? - Levente ismét lefagyott. Zselykéről megfeledkezett! Miért jár mindig így?

Ránézett kislánya képére. Zselyke nem bírja a hosszú autóutat. Maximum egy órát bír ki így a három órás út kizárt dolog, ráadásul az ő és Barna kapcsolata nem épp fényes. Egyedül azért nem hagyhatja, valakinek el kell vinnie az iskolába is, és enni is adnia kell, még ha aznap jön és megy is. De ez akkor is hosszú út lenne, ennyit nehezen vállalna be. Talán előveszi a Zsuzsika kártyát. Vagy ott hagyja Zselyke mamájánál. De ez sem biztos, hogy járható út, hisz nagyon szereti a nagyanyját, de nem biztos, hogy a nagyszülők ráérnek, hiszen dolgozó emberek. Ez így nem jó helyzet.

- Majd visszahívlak! - egy mozdulattal kinyomta telefonját, és a székébe huppant.

Az órára lesett. Negyed tizenegy. Hátra dőlt. El kell mennie Debrecenre. Nem akar menni. De sajnos muszáj lesz. Az apja miatt kénytelen lesz, de ezzel legalább vége a folyamatos ügyintézésnek.