Amarillisz

- 18 - A piros ruhás lány

Nyugodt szombat délelőtt volt. Legalább is valakinek biztos.

Levente órájára lesve kapkodott, hogy kislánya szüreti felvonulásra kikészített kemény szoknyáját időben kivasalja, és még be is fonja a haját, szalagot tűzve bele. Nem jeleskedik a hajszobrászatban, őszintén, sokszor a két copf is kihívást jelent neki.

Zselyke többször is elment apja mellett, kérdezgetve, nem-e kell segíteni valamiben, de tudta, hogy hiába kérdezi, úgysem engedi semmiben sem segíteni. Zselyke kezében a hajába való szalaggal dudorászva ugrált, a betanított tánclépéseket idézte fel.

Levente fél szemmel nézte, mit csinál kislánya, és kedvesen megmosolyogta lelkesedését. Bár próbálta minden figyelmét a vasalásba ölni, gondolatai mégiscsak el-el kalandoztak. Előre készítette fel magát a falusiakkal teli bálra, amit úgyis végig fog ülni, közben telefonját nyomkodva, majd lelép, amint tud. Kénytelen lesz ott időzni, hiszen a technikai dolgok zavartalan működése érdekében egy hozzáértőnek is jelen kell lennie. Így Zsuzsika természetesen felajánlotta, hogy hazahozza Zselykét, így Levente eleget tud tenni ennek a feladatnak. Még szerencse.

Amint tizenegyet ütött az óra, Levente pedig végzett kislánya hajával is, elindult kifelé, sürgetve a kopogó cipőjében feledtébb boldog lányt.

- Apu! Fényképező? - tette csípőjére kezét, és vonta fel szemöldökét Zselyke.

- Majd fotózok a telefonommal. - mondta miközben zárta az ajtót.

- Akkor lemerül, és nem tudsz telefonozni a bálon! - Zselyke csípőre tette a kezét, és szigorú szemekkel oktatta ki saját édesapját.

Levente ledermedt egy pillanatra, hogy végiggondolja éles eszű kislánya gondolatmenetét. Felsóhajtott, és visszalépett keresni a fényképezőgépét. Zselyke a kopogós cipőjében ugrándozott a kapu felé, és körül nézett.

- Szervusz Angyalom! - intett a kapun túl egy ráncos arcú, de szívmelengető mosolyú néni.

- Csókolom Ica néni! - szaladt oda Zselyke szomszédjához.

- Micsoda gyönyörűség! Nagyon jól áll a népviselet!

- Köszönöm szépen! - mondta zavarban Zselyke.

- Ki fonta a hajadat? Apukád?

- Uhum! - kezével végigsimította a haját, ám ijedten vette észre, hogy fonatba font tincsei szétcsúsztak. - Jaj ne!

- Igen, biztos apukád vó't... - vett egy mély levegőt az idős hölgy, és beengedte magát a kapun. - Gyere Lelkem, megcsinálom majd én neked!

Felmentek a tornácra, és leültek a hintára. Zselyke türelmesen végigülte, amíg a néni két fonatba terelte szőke tincseit. Levente kilépett az ajtón.

- Nem tudom, hogy került a konyhába a fényképező, de meg kell beszélnünk, hol hagyhatjuk a dolgainkat! - Levente egyből kiszúrta a nénit, és meglepve biccentett felé. - Kezét csókolom, Ica néni!

- Szervusz Fiam! Mikor tanulsz má' meg fonni? - kérdezte mosolyogva a néni.

- Ebben az életben biztos nem. - mondta zavartan. - Hálásan köszönöm, hogy kisegített!

- Tessék Angyalom! Így má' nem fog szétesni! - Zselye végigsimította feszes fonatát, és elvigyorodott.

- Nagyon szépen köszönöm! - mondta mosolyogva, és egyből a tánclépéseket gyakorolta levakarhatatlan boldogsággal.

- Mekkora ez a kislyány! - ámult el Ica néni. - Mé' nem szerzel végre egy asszonyt? Nem lenne bajod a házzal és még a kislyánnyal is törődne, meg haja is be lenne mindig fonva, ahogy az illik! - kezdte a megszokott műsort Ica néni.