Méreg

XXIII.

16 évvel később

- Sierra! Véletlenül nem miattad megyünk kiállításra? Mert ha igen, akkor csipkedd magad! - kiabáltam a lépcső aljáról. Eltelt tizenhat év, mióta Bastiannal elbúcsúztunk a reptéren. Azóta se felejtettem el egy pillanatot se a közös hónapjainkról. Minden élénken él bennem, és ezt Anthony is tudja, aki ezek ellenére is a feleségének akart tudni. Én nem hazudtam neki, megmondtam, hogy nem fogom tudni úgy szeretni őt, mint a volt barátomat, amit teljesen elfogadott. Ő is hasonló cipőben jár, az exbarátnőjével. De tizennégy éve házasok vagyunk és van egy tizenhárom éves lányunk, aki imádja a művészetet, és elcipel minket egy kiállításra.

- Jól van, jövök már! - robogott le a lépcsőn egy fekete szettben. Nem is tudom, kire ütött ez a lány.

- Gyönyörű vagy! - mosolyodtam el. Végül az egyetem után visszaköltöztem Arizonába, de egy teljesen másik környékre, viszont apáékat rendszeresen látogatjuk. Főleg mert Sierra imád Caydennel és Summerrel lenni.

- Jaj anya! Ne mondj ilyeneket! - lökött meg egy mosollyal. Annyira szeretem őt.

Odaértünk és egyből kínáltak minket pezsgővel, amit el is fogadtunk. Csak tíz percre lakunk innen, így átgyalogoltunk ide. Sierrának is engedtem egy poharat, végül is a korához és korabeliekhez képest nagyon érett lány. Elkezdtük körbejárni az egészet, és minden képnél megálltunk. Akár percekig is álltunk, mert Sierra tanulmányozta és fotókat készített róla. De látni a boldogságot az arcán, hogy itt vagyunk egyszerűen csak szívmelengető. Éppen az embereket tanulmányoztam, mikor összeakadt valakivel a tekintetem. A pezsgőt majdnem kiköptem, a poharat meg majdnem elejtettem. Ugyanaz maradt az a mogyoróbarna szempár, mint tizenhat éve. Végigmértem és kifogástalanul nézett ki, negyvennyolc évesen. Szemeimben könnyek gyűltek, így gyorsan szóltam, hogy kimegyek a mosdóba, de a hátsó kijárat felé vettem az irányt és kirontottam rajta. Leültem az egyik betondarabra és elsírtam magam. Hallottam, hogy nyílt az ajtó és valaki leült mellém. Ő is sírt. Ráemeltem tekintetem és zokogni kezdtem.

- Alexandra Davis. Nem hiszem el, hogy tizenhat év után egy kiállításon találkozunk a családjaink előtt. - nevette el magát keserűen.

- Sebby. - néztem bele szemeibe, és szarva mindenre belemásztam ölébe és úgy öleltem magamhoz.

- Jól kibaszott velünk a sors Miss Davis. - suttogta fülembe, mire elnevettem magam.

- Tudom én nagyon jól, Mr. Miller. Minden egyes percben hiányzol. Akárhogy próbálom, mai napig nem sikerül túllépnem rajtad. Te vagy életem szerelme, és ezen senki nem változtathat. - fúrtam fejem nyakába.

- Nekem is hercegnő. Annyira nagyon szeretlek és tizenhat éve most van először kitöltve azaz űr a szívemben, amit akkor hagytál mikor elmentél. - fonta körém szorosabban karjait. - Utánad kellett volna mennem, ott is taníthattan volna! Én hülye, hogy itt maradtam és nem mentem veled. - adott apró puszikat nyakamra.

- Nem hagyhattad itt a családod, munkád és nem is vártam el tőled szerelmem! - suttogtam. - Soha nem akartam, hogy olyat tegyél amit nem szeretnél. - simogattam haját.

- Minden vágyam te vagy és voltál. De édesanyámat és a húgomat nem hagyhattam itt. Sajnálom. Tudod, hogy utánad mentem volna. - mosolyodott el szomorúan.

Hátrébb csúsztam ölében, és belenéztem szemeibe. Csak néztük egymást kisírt szemekkel, csendben.

- Ó, bassza meg. - szólalt meg, majd kezei közé fogta arcomat és szenvedélyesen megcsókolt. Ebben benne volt a tizenhat év hiánya, és szenvedése. Ha létezik igaz szerelem, akkor az a miénk.