Méreg

XIII.

Fújtattam egyet, és felvettem a telefont.

- Ki az és mit akar? - kérdeztem flegmán, és álmosan. Ki azaz elvetemült, aki délután négykor hívogat? Igaz, hogy normális és emberi időben hív, de attól én még szeretnék aludni.

- Neked is szia Lexi. Mit csinálsz? - szólalt meg Bastian, mire lesütött szemmel sóhajtottam.

- Aludni próbáltam. De hát ez esetben, szia Sebby. - mosolyodtam el.

- Milyen jó neked, hogy te aludhatsz. Vagyis aludhatnál. - nevette el magát, ami zene volt füleimnek.

- Miért, te mit csinálsz? - ásítottam bele a telefonba.

- Dolgozatokat javítok. A tököm kivan a dolgozatokkal! - hallottam a papírcsörgést, így lekövetkeztettem, hogy maga elé húzott egy javítatlant.

- Akkor minek iratsz ennyi dogát? - forgattam meg szemeim.

- Mert jó látni a szenvedő arcokat. Én is így szenvedtem, de kellenek a jegyek is. - válaszolt mosolyogva, ha jól hallottam.

- Gonosz vagy Bastian. - nevettem el magam. - Nem zavarlak javítás közben?

- Dehogy zavarsz. Én hívtalak baba. - nevette el magát ő is. A becenév hallatán, kissé leállt a szívem. Lenémítottam magam és konkrétan visítoztam, majd visszakapcsoltam a mikrofont.

- Itt vagy Lexa? - kérdezte valószínűleg vigyorogva.

- Nem, nem vagyok. - nevettem felszabadultan.

- Akkor hol vagy, baba? - emelte ki a "baba" szót, mire elvigyorodtam.

- Sajnos otthon. Legszívesebben veled lennék Sebby. - sóhajtottam szomorúan, mire elnevette magát.

- Én is veled. - vett egy mély levegőt. - Figyelj, menj aludni én pedig kijavítom a dolgozatokat. Aludj jól Lexi. - köszönt el.

- Rendben. Jó doga javítást Sebby. - válaszoltam mosolyogva, és leraktam a telefont. Befordultam és lassan elaludtam.

                                          ***

A hétfői telefonálásunk óta, egyeltalán nem beszéltünk, de nem is próbálkoztunk. Szerencsére ma csak hat órám volt, viszont az időjárás valami kegyetlen volt. Mintha dézsából öntötték volna a vizet, ezért csak leültem a lépcsőre. Senki nem tudott értem jönni, így vártam, hogy enyhüljön az esőzés, de ekkor valaki megállt mellettem.

- Gyere hazaviszlek. - nézett le rám Sebby egy kedves mosollyal.

- Megvárom, hogy a vihar lazább legyen. - vontam vállat, és villámlott egy hatalmas dörgés kíséretében.

- Azt mondtam gyere. Ki tudja mikor fog enyhülni. - csak megforgattam a szemeim és felálltam. Olyan gyorsan még életemben nem sprinteltem, mint akkor a kocsijához, ahova mindketten bevágodtunk.

- Szerintem nem is kell fürödni. - nevettem el magam, majd ránéztem. Csurom vizes haja arcába lógott, és álláról csöpögött a víz. Brutálisan jól nézett ki.

- Hát nem igazán. - mosolyodott el, és elindultunk. Csak volt egy kidőlt fa alakú probléma az út közepén. Olyat káromkodott, amit nem is hallottam még senkitől.

- Útba esik a kerülő úton a lakásom. Remélem később már nem fog így szakadni. - fordult be az egyik utcába, ahol blokkok vannak. Régen mindig az itteni játszótérre hoztak minket Caydennel.