Méreg

VI.

Nagyon sok idő telt el az ominózus kajálás óta. Szeptember elején történt, most van október vége. Kezd rohadt hideg lenni, egyre több a vihar, ami senkinek se jó, kivéve nekem. Imádok esős napokon, csak kiülni az ablakomba, és olvasni vagy esetleg filmet nézni. Visszatérve Sebastian Miller tanár úrhoz, azóta ridegen viselkedik velem, csak akkor szól hozzám, amikor nagyon muszáj és már elzárásokat sem kapok, ha többször is kések. Közben mindenki készül a november ötödikei halloweeni bulira, ahol afterozás is lesz. Azt el ne felejtsem, hogy már most szóltak, hogy téli szünet előtt téli bál lesz, ahol kötelező a végzősöknek és tanároknak megjelenni, amit persze nem értek minek, mert év végén úgyis lesz egy ugyanilyen búcsúztató buli tanárokkal, meg szülőkkel.

- Alexandra! Kérem figyeljen az órámon! - szólt rám Mrs. Forbes, az irodalomtanárom.

- Elnézést. - néztem rá kimerülten, és megpróbáltam figyelni az órán.

***

- Úgy  döntöttem, hogy pénteken elmegyünk jégkorizni, de csak akkor, ha tudnak normálisan, emberek módjára viselkedni. - jelentette be Miller osztályfőnökin, mire mindenki megörült, kivéve én. Rohadtul nem tudok korizni.

- Mikor indulunk? - kérdeztem rá a lényegre, mire mindenki érdeklődően tekintett Millerre.

- Első óra után. Már elintéztem Mr. Loyddal, hogy elmarad az első órájuk. Velem lesznek. - erre a mondtára, mindenki elkezdett őrjöngeni, csak én nem. Csak letámasztottam a fejem, és figyeltem, mit magyaráz. Végigvizsgáltam az arca minden pontját, az ingjét, ami feszült kidolgozott izmain. Rám emelte mogyoróbarna szemeit, és egyenesen belenézett a szemembe. Aztán kapcsoltam, hogy nem kéne őt bámulnom, - amit nem direkt csináltam - így gyorsan elkaptam a fejem, ami valószínűleg egy rákéhoz volt hasonló.

***

- Miss Davis! Fáradjon ide, legyenszíves! - szólt rám, mikor az asztala előtt mentem volna el. Csak biccentettem Sumnak, hogy ne várjon meg, majd megyek.

- Mit szeretne? - néztem rá fáradtan. Nem alszok valami jól mostanában.

- Tud jégkorcsolyázni? - kérdésére meglepetten húztam fel szemöldököm. Érdeklődik.

- Nem, nem tudok. Miért? - kezdtem az ujjaimat tördelni idegességemben.

- Hány órája van? - egy újabb kérdést rakott fel. Egyáltalán nem szamítottam tőle ilyen fokú kíváncsiságra, az elmúlt hónap alatti viselkedése miatt.

- Nyolc. De árulja már el, hogy miért kérdezi! - néztem rá könyörgően.

- Várjon meg. Ha nem lennék itt a nyolcadik órája után tíz percen belül, akkor írjon egy üzenetet. Majd megtud mindent. - biccentett, és figyelmét a dolgozatoknak szentelte. Kissé sokkolódva, de elindultam a következő órámra.

***

A tanári asztalon ülve vártam Millert, hogy megérkezzen. Tizenöt perc után írni akartam neki, de megláttam az utolsó üzeneteinket. Érdekelte mi bajom volt, majd elzáráson mondjam el neki. Aha, persze. Nagyon érdekelte, főleg úgy, hogy aztán lemondta az elzárást. Igazán jól esett, mit ne mondjak. Gondolataimból, egy vállamra csúsztatott kéz ébresztett fel.

- Sajnálom, hogy késtem, csak sok a papírmunka. - mosolygott rám halványan.

- Nem baj. Írni akartam, de gondoltam, hogy hátha most nem hagy faképnél. - vontam vállat, ezzel lerázva magamról kezét. - Miért hívott ide? - néztem bele abba a barna szempárba.

- Megtanítom korizni. Jöjjön! - hagyta figyelmenkívül megjegyzésem, majd elindult kifelé, de én még mindig az asztalon ültem.

- Ki mondta magának, hogy menni is fogok? - ráncoltam össze szemöldököm, mire megpördült és elém sétált.