Tehetetlen szerelem

28. Rész

~Damian szemszöge~

Úgy hajtottam a kórházba mint egy őrült. Hiába mondta Matteo, hogy ne aggódjak, de nem hiába hív oda.

Amint leparkoltam szaladtam be az épületbe. Azt sem néztem, hogy melyikbe, csak ahogy megláttam Matteot az ajtó előtt már oda is mentem. Ő pedig nem állt meg, csak a lifthez ment és bevárt.

-Amúgy mondhatnál valamit, hogy mit is keresek itt.- Dőltem neki a lift korlátjának.

-Nem mondok én semmit. Nem az én dolgom.- 
Tudta le ennyivel.
Na köszi, veled is sokra vagyok.

Megérkeztünk azt hiszem a 3. emeletre, ha jól láttam.

Köntösös nőket láttam járkálni kisbabákkal a kezükben.

Nem gondolkodtam, csak követtem az öcsémet, aki lefordult a folyosóról egy szobába.
De mielőtt be nyitott volna megállt, és kopogott.
Egy halk női hang szólt vissza, hogy szabad.

-Sok sikert!- Veregette meg a vállam, de mielőtt elment volna még vissza fordult hozzám.

-Mellesleg amúgy gratulálok!- Mosolygott.
Ennél is értetlenebbűl meredtem rá.
Elment, én pedig megnyomtam a kilincset, azzal az elvvel, hogy ha nem megyek be, akkor nem tudom meg, hogy miről is van szó.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és megfordultam hogy lássam miért is kellett ide jönnöm.

Teljesen lefagytam.
Szerintem még lélegezni is elfelejtettem.
Te szent Isten.

Keyla Morgan ült az ágynak dőlve.

Hosszú fekete haja kicsit kócosan volt feltekerve a feje tetejére.
Kicsit sápadt volt. A kedvenc, szürke plüss köntöse volt rajta.
Csak úgy meredt rám smaragd zöld szemeivel. Végig mért.

A kórteremben csak az ő ágya volt. Egy szék, és egy kis asztal, amin egy ételes doboz volt.
A földön pedig helyet foglalt egy hatalmas utazó táska.

-Szia.- Suttogta rekedtes hangon.

Olyan régen hallottam a hangját, és láttam azt az Istenverte mérgező zöld szempárt, hogy pillanatokig fogva tartott.

-Szia!- Suttogtam én is.

Nem tudom, hogy mit keresek itt, de valószínű ő rendelte így el.

-Meg kell beszélnünk pár dolgot, mielőtt a lényegre térnék.- Nem nézett a szemembe.

-Hallgatlak.- Találtam vissza magamhoz.
Kezével a szék irányába intett.

Oda sétáltam, kicsit közelebb húztam az ágyához, de nem túl közel.
Hallottam ahogyan szaggatottan veszi a levegőt.

Nekem is nehéz vele egy légtérben lenni miután tudom ki is ő valójában. Legalábbis, hogy kinek a lánya.

Amikor ez eszembe jut, képtelen vagyok szemeibe nézni. Elönt a düh, de nem miatta, hanem az apja miatt.

Egyáltalán miért van kórházban? Csak hogy tereljem a gondolatom.

-Miután.. én is megtudtam azt, hogy ki is az apám, amit egyébként nem tudtam, de ez most lényegtelen. Mint akkor is volt..- Suttogta a mondata végét. Témánál vagyunk.

-Hallanom kell a szádból az igazat. Így tudok csak megbizonyosodni arról, hogy ne hozzak rossz döntést. Meg kell nyugtatnom magam, hogy nem tennéd meg még egyszer azt, amit majdnem egy évvel ezelőtt. Nem bánhatom meg a döntésem, ezért mindent el kell mondanod.-
Csak lopva nézett a szemembe.
Meglepett.
De nem akadékoskodom.
Azért mert tudom, hogy semmi köze nem volt az egészhez, tudom, hogy attól független ki az apja, ő nem olyan.
És én kurvára elbasztam mindent. Nagyon, de nagyon sok álmatlan éjszakám volt amiatt, hogy ott hagytam őt a szakadó esőben.